unhappy. - lando norris ✓

I.

ISABELLE DENÍSE LECLERC

Idegesen piszkáltam kezeimet a taxiban ülve. Amikor az autó megállt, oldalra fordítottam a fejem és mély levegőt vettem. Beszív és Kifúj. A sofőr nem volt túl türelmes így pár másodperc után maga szállt ki az autóból és tette ki a böröndjeimet majd nekem is ajtót nyitott.
— Fizessen, nem érek rá egész nap ! - szólt mogorván amikor mellé álltam. Szemet forgattam majd oda adtam neki a pénzt és végig néztem ahogy elmegy. Már nincs visszaút. Bizonytalanul lépkedtem a bejárati ajtóhoz majd amikor oda értem, tanakodtam egy kicsit. — Kopogjak vagy nyomjam a csengőt? - kérdeztem magamtól. Végül a csengőre szavaztam amit szinte remegő kezekkel nyomtam meg. Pár másodperc sem telt el de már ajtót is nyitottak. Mintha azt várták volna mikor szól a csengő.
— Kislányom ! - kiáltott fel boldogan anya, majd szorosan megölelt. Sosem voltam az ölelések embere így mint máskor, most sem öleltem vissza, csak vártam mikor enged el.
— Gyere be, már vártunk - értetlenül néztem amikor többes számban beszélt mivel a telefonban azt mondta rám van szüksége.
Amint a nappaliba értünk minden világos lett és megpillantottam a kanapén ülni rég nem látott testvéreimet. Sokat változtak. Amikor meghallották anya hangját, felkapták fejüket a bambulásból és rám néztek. A tekintetük ismeretlen volt számomra. Anyával együtt leültem a kanapéra mind a négy embertől a lehető legmesszebb.
— Mi ez az egész ? - törtem meg végül a csendet. Ha senki nem akar beszélni majd én fogok mert nem akarom hogy felesleges legyen a repülőre fizetett pénzem.
— Látni akartalak titeket - szólt halkan anya mire felsóhajtottam.
— Ezért utaztam több mint ezer kilométert ? Nem tudtál volna szimplán felhívni videóhívásban ?! - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
— Nem kellett volna annyit utaznod ha nem költözöl el a világ végére - szólalt meg Charles. Vele van a legrosszabb kapcsolatom egészen tizenegy éves korom óta. Azt gondolja hogy hisztis vagyok és hogy mindig keresztbe akarok tenni neki. 
— Ötletem sincs miért költöztem el, neked van ?! - hangomban érződött a gúny ami miatt Charles megfeszült de mielőtt bármit mondott volna vett egy mély levegőt és anyánkra nézett.
— Azt mondtad szeretnél velünk együtt tölteni pár napot, hogyan gondoltad ? - kérdezte tőle egy kedves mosolyt erőltetve az arcára.
— Elmehetnénk hajókázni vagy túrázni ! - ötletelt boldogan Arthur. Sosem értettem hogy lehet mindig ennyire pörgős és boldog. Irigy vagyok rá.
— Ezek egyébként nem is rossz ötletek - bólogatott a legidősebb bátyám Lorenzo majd anyánkra nézett aki szintén helyeselve bólogatott.
— Isa ? Charles ? - néztek mind hárman felénk. A fiú csak bólintott én viszont muszáj voltam megszólalni.
— Isabelle. - javítottam ki majd folytattam. —  Még mindig nem szeretek hajón lenni -  húztam el a szám.
— Ne máár, pedig az olyan menő - szólt csalódottan Arthur.
— Miért kérdezel meg ha úgysem számít amit mondok ?! - csattantam fel idegesen majd mielőtt még bárki bármit mondhatott volna felálltam a fotelből és a csomagjaimmal együtt régi szobám felé vettem az irányt.

Amint körültekintettem minden régi emlék eszembe jutott. Amikor először rendezhettem be magamnak elképesztően boldog voltam. Mindent rózsaszínre akartam és úgy is lett. A rózsaszín szobámba sírtam először egy előadás után amikor rájöttem hogy a szüleim a bátyám versenyén vannak engem pedig megint elfelejtettek. Lorenzo volt velem egyedül akinek annyira nem sikerült megnyugtatnia így mire abbahagytam a sírást belázasodtam aztán azért sírtam.

Apró könnycseppet éreztem meg lefolyni az arcomon amit azonnal le is töröltem amikor két halk kopogást hallottam. Arthur az, ő mindig kettőt kopog.
— Bejöhetek ? - kérdezte halkan a résnyire kinyitott ajtó mögül.
— Gyere. - szóltam neki, miközben az egyik régi képet néztem a falon. Az első előadásomkor készítette a legidősebb bátyám.
— Én csak...elnézést szeretnék kérni... - szólt halkan mellőlem.
— Megvolt, mehetsz is. - válaszoltam ridegen. Túl ideges vagyok még ahhoz hogy elég türelmem legyen hozzá.
— Ne csináld ezt Den - kezét vállamra tette és felém fordult közben. Én is így tettem.
— Isabelle - javítottam ki. Utáltam a második nevem de ő mindig azon hívott ami nagyon idegesítő. — és kérlek vedd le a kezed rólam. - az érintése igazából jól esett, de idegen volt számomra amitől rossz emlékek jönnek elő. Szerencsére megértette és elvette vállamról a kezét amiért halás vagyok neki. 
— Mit szólnál ha most, ketten kimennénk és segítenék legyőzni a félelmed ? - kérdezte reménykedő tekintettel. Talán tudat alatt, de bevetette a boci szemeket is amiknek sajnos nem tudok ellenállni. Megadóan sóhajtottam egyet mire Arthur tekintette izgatott lett miközben válaszomra várt.
— Legyen. De amint azt mondom hogy jöjjünk haza, hazajövünk - mondtam szigorúan. Bólintott egyet majd egy kis öröm tánc után indult el a kikötő felé én pedig idegesen követtem őt.

A kiruccanásunk Arthurral nem volt rossz, igazán jó társaság, kár hogy már képtelen vagyok normálisan viszonyulni hozzá, de a hajókat ez után is kerülni fogom így maradt volna a túra, de anya rosszul lett egy kicsit így inkább otthon maradtunk és eldöntötték hogy a közös program az lesz hogy Charles futamát nézzük majd a paddock-ból. Borzasztóan boldog voltam hogy a fiúnak ilyen szuper ötletei vannak... A film valami nagyon rossz vígjáték volt, bár azok számomra csak rosszak lehetnek mivel utálom őket de nyilván leszavaztak szóval maradt a szenvedés.

— Nincs kedved elkísérni ma ? - kérdezte Charles korán reggel miközben egy pirítóst evett.
— Szerintem te is tudod - válaszoltam rá sem nézve. Éppen a világ legfinomabb szendvicsét készítem magamnak, ez valahogy érdekesebbnek tűnik.
— Nézd. Ha nem hagyod hogy javuljon a kapcsolatunk akkor ne hisztizz folyamatosan kérlek. Kezd unalmas lenni a flegma stílusod az pedig még mindig felháborító hogy próbálsz úgy tenni mintha nem is lennél a családunk része - mondandója végen sóhajtottam egyet majd letettem a kést a kezemből és rá emeltem a tekintetem.
— Nincs mit javítani a helyzeten, van oka annak hogy elköltöztem és annak is ami miatt így viselkedem - válaszoltam olyan nyugodt hangon amilyen nyugodt hangon csak lehet.
— Jó, nincs kedvem ezen veszekedni veled. Megint. Csak gyere velem, próbáljunk meg legalább egy kicsit javítani a kettőnk kapcsolatán - szemet forgattam majd inkább újra a reggelimre koncentráltam.
— Reggeli végéig eldöntöm. - válaszoltam halkan.
— Tényleg ? - kérdezte meglepetten.
— A válaszom úgy is nem lesz, de reménykedj csak - mondtam megrántva a vállam majd a szemét forgató bátyámra néztem aki sóhajtva elhagyta a konyhát. Ezek szerint nyugodtan megehetem a reggelim.