unhappy. - lando norris ✓

III.

ISABELLE DENÍSE LECLERC

Másnap már korán reggel a pályán voltunk én pedig álmosan, kedvtelenül sétálgattam a többiek után. Charles-nak volt valami dolga a csapattal és fogalmam sem volt róla nekünk miért kell vele lennünk de mint mindig, most is leszavaztak szóval maradt a szenvedés. Újra.
— Elmegyek enni valamit - mondtam anyának egy óra semmit csinálás után.
— Menj csak - nézett rám egy halvány mosollyal az arcán. Bólintottam majd hátat fordítottam és elindultam a Ferrari homejába. Nézelődtem jobbra balra hátha kiszúrom a tegnapi jó társaságomat de sehol nem láttam ami miatt szomorúan hajtottam le a fejem.

— Komolyan nem hallod hogy valaki mögötted sétál ?! - kérdezte idegesen egy ismerős hang megülem mire mosolyogva fordultam meg.
— Egész végig mögöttem voltál ? - nevettem fel.
— Igen ! Már nem tudtam hogyan tudnék hangosabban lépkedni, mert sehogy sem akartál megfordulni, kezdtem ezt hinni hogy direkt csinálod - magyarázta szintén nevetve.
— Akkor azért nem találtalak sehol ! - mondtam miközben kezeimbe temettem arcom.
— Ez az ! Én találtalak meg elsőnek ! - csattant fel boldogan.
— Legközelebb én nyerek !! - néztem rá nevetve
— Legközelebb jó lenne úgy ide jönni hogy tudom merre talállak - mondta a fiú miközben egy lépést tett közelebb felém.
— Legközelebb én nem leszek itt - válaszoltam semleges arccal.
— Rájöttél hogy ez nem a te sportod ? - kérdezte a fiú nevetve, ami engem is megmosolyogtatott. 
— Holnap délután haza repülök - hangom lehangolt volt, mivel igazából nem akartam távol lenni a fiútól. Ma találkozom vele másodjára de annyira megnyugtató a jelenléte és olyan biztonságérzetet ad nekem hogy azt elmondani nem lehet.
— Hova haza ? - kérdezte csalódottsággal a hangjában.
— Norwich -
— Mikor költöztél oda ? - kíváncsiskodott.
— Honnan tudod hogy nem ott születtem ? - néztem rá kérdő tekintettel.
— Akcentusod van, kicsit olyan franciás. francia vagy ? Esetleg itt születtél Monacoban ? - érdeklődött a fiú egy különös csillogással a szemében.
— Ne kérdezz ilyen sokat ! - szóltam rá egy picit erélyesebben ami miatt kicsit megszeppent. Vártam pár másodpercet mire újra megszólaltam. Szeretnék őszinte lenni vele ezért le kell nyugodnom.
— Ne haragudj kérlek, én csak nem szeretek erről beszélni - mondtam halkan. — Itt születtem Monacoban de gyűlölöm ezt a helyet szóval elköltöztem - válaszoltam egy nagy sóhaj kíséretében. A fiú még egy lépéssel közelebb jött hozzám majd óvatosan megfogta a kezemet.
— Tudom hogy ez a második találkozásunk ahogy azt is hogy ez nem az utolsó szóval csak szeretném ha tisztában lennél azzal hogy nekem akármit elmondhatsz akkor amikor készen állsz rá - bólintottam egy aprót majd egy hirtelen ötlet miatt átöleltem a fiút. Amikor ő is átölelt engem, olyan érzésem lett mintha minden keserű gondolatom eltűnt volna. Halkan pityeregtem vállán de ő még azt sem bánta, szorosan fonta körém karjait.
— Sírj csak, addig ameddig jól esik - suttogta miközben hajam simogatta.
Jobban magamhoz szorítottam a fiút, nem akartam hogy elmúljon ez a csodálatos érzés.

Miután sikerült megnyugodnom Lando maga mellett akart tudni ezért a McLaren home-jában reggeliztünk. A fiú mindent megtett hogy újra jó kedvem legyen ami sikerült is neki. Boldogan nevettem vele együtt minden béna viccén amik csak tőle voltak csak viccesek. Talán a végén már inkább azon nevettem ahogyan nevet de nem érdekelt, csak boldog akartam lenni. Olyan sokáig voltam boldogtalan és annyira hitetlen hogy itt van nekem a fiú.
Lando sokat mesélt magáról is, megtudtam hogy  Bristol-ban született, vannak testvérei, három, akárcsak nekem de ők kicsit színesebbek mint mi. Ahogy mesélt a családjáról, valami csodálatos volt. Irigyeltem azt a törődést és szeretet amit ő és a testvérei kaptak. Tökéletes családja van. 

Mivel a tegnapi időmérőn Lando megszerezte magának a 5. rajthelyet, mindketten reménykedtünk abban hogy hátha dobogón tudja végezni. Vagyis inkább csak én álmodoztam erről, a fiú igazából teljesen lehangolt volt ettől az ötödik helytől amit nem igazán értettem, de már nem volt ideje elmagyarázni szóval csak értetlenül bámultam a nagy képernyőt a McLaren garázsban egy fejhallgatóval a fejemen és vártam hogy elkezdődjön végre a futam. Próbáltam mindent megérteni, érdeklődtem a körülöttem lévőktől is, akik kedvesen elmagyarázták nekem a dolgokat. Kicsit zavarban voltam mivel mindenki azt hitte Lando barátnője vagyok és akárhogy próbáltuk magyarázni, egyáltalán nem hittek nekünk ezért inkább rájuk hagytuk.
Akaratlanul is, de néha próbáltam figyelni a bátyámat is, akit először nem találtam szóval azt is meg kellett kérdeznem hogy ő melyik autóban van. Kaptam egy kis értetlen pillantást, hogy Lando 'barátnőjeként' miért érdeklődöm Charles Leclerc után, de nem igazán érdekelt. Természetesen volt valaki aki ismert engem, hiszen nem voltam annyira titkos testvér, csak a média semmit sem tudott rólam hiszen nem voltam jelen egy olyan social média appon sem, amit tudnának követni. A facebook profilomat körülbelül hat éve nem frissítettem szóval ott nem találnak semmit.

A futam végén boldogan öleltem meg a harmadik helyen végzett Landot, aki egy levakarhatatlan mosollyal az arcán viszonozta azt. A bátyám második helyezést ért el, ami nyilván jobb, de én jobban örültem a McLaren pilótájának így inkább velük ünnepeltem a pezsgőzés után. 
A maradék délutánt is együtt töltöttem Lando-val aki csak este indult útnak velem a Leclerc család házához. Próbáltunk minden időt kihasználni, mielőtt elutazom hiszen utána csak akkor tudunk találkozni ha Lando-nak lesz elég ideje ami egyáltalán nem a közeljövőben lesz.

Az autóban halkan szólt a zene egészen addig amíg a fiú le nem némította hogy kérdezzen valamit.
— Tudom hogy erről még nem beszéltünk, de tudom hogy te is tudod hogy tudom szóval szerintem logikus ha megkérdezem - kezdte Lando majd egy nagy levegőt vett és miután bólintottam folytatta. — A bátyád nem lesz mérges amiért nem vele, hanem velem ünnepeltél ? - kérdezte halkan.
— Nem érdekel a bátyám. - válaszoltam miközben az ablakból néztem az elsuhanó tájat.
— Ne kérdezd meg hogy miért, túl korai még ez - mondtam gyorsan, mielőtt még megkérdezte volna hogy mi ennek az oka.
— Rendben akkor majd beszélsz róla, ha készen állsz. Én várok. - válaszolta nyugodt hangon. Elmondhatatlanul hálás voltam amiért ennyire megértő és türelmes velem Lando.

Szomorúan szorítottam karjaim között Landot és ő is pont ugyan így tett. Már valószínűleg több mint öt perce álltunk így a fiú kocsija mellett de nem érdekelt. Még egy kicsit akartam érezni a nyugtató közelségét mielőtt belépek abba a házba.
— Nagyon fogsz nekem hiányozni remélem tudod, de mindenképpen felhívlak amikor csak lesz időm. Engem aztán nem rázol le  ! - mondta nevetve a fiú majd egy apró puszit nyomott hajamba.
— Nem is akarnálak sosem lerázni - válaszoltam szipogva mire ő felemelte fejem és letörölte a pár kósza könnycseppet az arcomról.
— Nem sírj, nem most látsz utoljára ! - nyugtatott mély, szinte fájdalomcsillapító hangjával. Én csak bólintottam majd még egy utolsó ölelést adtam neki majd az utam a bejárati ajtóhoz vezetett
— Majd írj nekem ! - kiáltotta mielőtt betettem volna a lábam a házba. Én csak bólintottam majd becsuktam az ajtót és körültekintettem. Égett a villany mindenhol és ahogy bentebb sétáltam megpillantottam a bátyáimat a kanapén ülni. Mintsem törődve velük, a konyhába mentem ahol elkezdtem készíteni magamnak a szokásos szendvicsemet.
— Elmondanád nekünk hogy mit kerestél Norris kocsijában ? - kérdeztem Charles a másik két bátyámmal az oldalán.
— Szerintem semmi közöd hozzá - válaszoltam flegmán.
— De, igazából van. Ismerem Landot te pedig a húgom vagy - érvelt mire én felhorkantottam.
— Mi, mint bátyáid, azt szeretnénk ha nem beszélnél vele többet. - szólalt meg pár perc csend után Lorenzo is mire szememet forgatva néztem rájuk.
— Szívesebben vagyok vele, mint veletek, azokkal az emberekkel akik most akarják játszani a legjobb bátyj szerepet. Olyan kínosak vagytok, nem most kellene ezt csinálni - mondtam unottan majd tovább folytattam a vacsorámat.
— Tényleg nem találkozhatsz vele többet - mondta Charles mire idegesen dobtam le a kést a kezemből.
— Mert nyílván ezt pont egy olyan ember fogja nekem megmondani aki egészen idáig leszart engem ! - emeltem fel hangom majd nem foglalkozva azzal hogy mit mondanak otthagytam a szendvicsemet és a szobámba szaladtam ahol magamra zártam az ajtót. Nem értettem miért viselkednek így a bátyáim. Amikor gyerek voltam, sosem kérdezték meg hogy mi van velem, mit csinálok, hol voltam és kivel. Mindig egyedül voltam.
— Mi történt amíg nem voltam itt ? - kérdeztem magamtól miközben az ágyamra feküdtem.