Részeg mesék

Tündérmese 2.

Mások
azt gondolnák
épp menekülök.
Részben menekülök.
El a valóságtól
az igazi életemtől
egy olyan világba
ahol minden más.
Mesés
romantikus.
A Cooper-t
nem futottam le
ilyen lelkesedéssel soha
de most azt érzem
erőt kaptam
végre önmagam lehetek
a karjai között.
Utat adnak a fák
szétnyílnak előttem
nem botlok meg
egy akadályban sem.
Ez a hely
azt akarja
amit én.
A folyó is
ugyanazon sebességgel folydogál
amivel én rohanok
a hang irányába.
Még mindig hallom
de egyre távolabb
ettől gyorsabban
nem tudok futni.
Félek
hogy elveszítem a hangot
ezzel együtt
egy remek lehetőséget.
Jobban
szét akartam nézni
de a szívem azt súgja
nincs idő
szaladj
siess
érd utól.
Milyen hosszú
ez a kibaszott út?
- Lassíts!
Kiabálja a fény.
Látom az út végét
semmi sincs mögötte
csak
a tengerkék ég.
Kétségbeestem
most akkor
merre tovább?
Megállok
térdre rogyok
lehajtom a fejem
kapkodva veszem a levegőt
nem hallok semmit
a fejemben lüktető vértől.
Elfáradtam
és kudarcot vallottam.
Sírni kezdek
mert még
itt sem sikerül semmi.
- Miért sírsz?
Kérdezi a fény.
- Hagyj most, kérlek!
Felelem zokogva.
A könnyeim
mint az esőcseppek
hullanak az ölembe.
Remegnek a lábaim
túlvállaltam magam.
- Szerintem nézz fel!
- Mondtam, hogy hagyj...
Felkaptam a fejem.
- Békén...
A látványtól
elakadt a szavam.
Feltámadt a szél
a könnyeim felszáradtak
pillanatok alatt.
Azt gondoltam
gyönyörű az erdő
és tényleg az
de amit most látok
az még annál is gyönyörűbb.
Egy sík
virágos mező
közepén egy fa
rózsaszín virágokkal.
Ez az a fa
amiről mindig álmodoztam.
Újra
könny szökött a szemembe
rá kellett jönnöm
nincs mitől félnem
a gondolataimban
minden úgy történik
ahogy én akarom.
Nem érhet csalódás.
Vettem
egy mély lélegzetet
és elindultam
a mi fánk felé.
Ahogy közeledtem
úgy tűnt
mintha a fa
csak egyre nagyobb
és nagyobb lenne.
Végig
a rózsaszín virágokat néztem
mindig
elvitt valamennyit magával
a szél.
- Olyan szép.
Mondtam
de a fény
már nem volt sehol.
Ott álltam
egyedül
és csodáltam a fát.
Átsétáltam
a másik oldalra
és leültem a fa tövébe.
Nekidőltem
a törzsének
majd lehunytam a szemem.
Csak hallgattam
a természet
szép hangját
ahogy a szél
fújja a faleveleket.
Élveztem
ahogy elrepíti hozzám
a virágok
édes illatát.
Olyan
mintha egybeolvadnék
a fa törzsével.
Csak várok
és várok
míg teljesen
bekábulok.
Mi ez a hang?
Nem mozdulok
csak résnyire nyitom
a szememet.
Léptek.
Léptek
hangját hallom.
Egyre csak
közeleg
majd megáll
mellettem.
Széles vigyor
ül az arcomra.
- Megvárakoztattál.
Mondtam mosolyogva.