Üres ablakok vagyunk a világra,
Téglával befalazott sötét foltok.
Semmit nem mondanak a csontok,
Amit mi élve tudnánk, de hiába
Mert a téglát kibontani nem lehet,
Nincs az a kéz, amely törni akar
Egy ilyen falat, mi ennyit takar.
Ahhoz türelem kell, meg szeretet.
Még az árnyék sem jut ki soha,
A kő megisz mindent, amit talál
Majd temeti őket a lassú halál,
A lelkünk így marad, falak sora.
