az ember holtig tanul, mondják
és a tanulságot tálcán hozzák,
de nagyítóval sem veszem észre
— amíg arcul nem üt az végre.
kínomban bólogatok elképedve;
valóságdarab által felképelve,
arcom furcsa grimaszba fordul,
ahogy a valóság is vele torzul.
szavak nem jönnek nyelvem hegyére,
csak az, hogy "elmégy te a fenébe!".
ezt nem engedem meg magamnak,
a józan gondolatok békét akarnak.
szép metaforákat formálok fejemben;
díszkeresztes álszent vagy te a szememben.
aranyoltáron állsz, kezedben szentírás
szábdól gyöngyözve ömlik a felhívás:
szent életűeknek a mennyország végtelen,
s te — ki szent életet élni teljesen képtelen
prédikálsz fennhangon a világmindenségről,
de laza fogalmad sincs a világ nagy részéről.
mérges is lehetnék rád és az egészre,
minden tekintetedre, mikor rám lenézve
s megvetve bámulsz jéghideg szemekkel,
megáldasz engem egy idegen szereppel.
az örökké nálunk csak egy évig tartott,
furcsa világban a sakktábla ad mattot,
s életemből felébredvén álomba csöppenek,
ebben a világban örökké én vagyok neked
A legjobb barát.
