𝔽𝔸𝕋𝔼 | 𝗘𝗡⁃ 𝖭.𝖱. 𝖿𝖿. | ÁTÍRÁS ALATT!!

prologue.

───────   2011. február 14.   ───────

- Én vagyok a herceged, leszel a hercegnőm?

- Fújj.. hagyjál!

───────   2014. február 14.   ───────

- Leszel a barátnőm?

- Nem!!

───────   2016. február 14.   ───────

- Én még mindig szeretlek..

- Én viszont nem!

───────   2018. február 14.   ───────

- Nem gondoltad meg magad?

- Nem és soha nem is fogom! Mielőtt újra elém állsz ezen a napon, előtte nézz inkább tükörbe és jól gondold meg, hogy mit szeretnél tenni. Hozzám képest egy kisgyerek vagy, egy fejjel alacsonyabb és még éretlen is! Mégis ki lenne olyan hülye, hogy veled randizna?! Én biztos, hogy nem! Belefáradtam abba, hogy lassan 10 éve, minden évben, ezen a napon eljössz hozzám szerelmet vallani, annak ellenére is, hogy állandóan visszautasítalak. Ne reménykedj tovább, nincs értelme! A válaszom továbbra is nem lesz életem végéig. Remélem ez volt az utolsó alkalom, amikor elém álltál ezen a napon..
Szia...

───────   a few months later   ───────

- Úristen Dee! Te elhiszed, hogy végre elvégeztük a sulit? Soha többé nem kell hallgatnom annak a Nishimurának a szerelmi vallomásait!! Ezt muszáj megünnepelnünk valahogy! -Battyogtam ki barátnőmmel az oldalamon, az iskola falai közül, a ballagásunk lezajlása után.

- Te nem is annak örülsz, hogy nem kell ide többet betennünk a lábunkat? -Nevetett fel hitetlenkedve Dee.

- De, örülök.. Viszont másnak jobban! -Mondtam nevetve, s ezzel az ő arcára is mosolyt csaltam.

- Na és.. kiket hívjunk meg erre az ünneplésre? -Tért vissza az előbbi ünneplős megszólalásomra.

- Én úgy gondoltam, hogy csak mi ketten fogunk ünnepelni.. Elvégre ki másra tartozna rá az én örömöm, ami a Japán fiú viszont nem látása miatt van? -Magyaráztam neki, miközben a buszmegálló felé tartottunk.

- Hana.. -Szólított meg halkan és félénken, mire kíváncsian vezettem rá a tekintetem.
- Elhívhatnánk Heeseungot.. -Motyogta alig érthetően a srác nevét.

- Jaajj.. te és a kis szerelmed.. -Sóhajtottam egyet és gondolkodóba estem.
- Jól van, hívd meg.. De akkor rajta kívül még másokat is légyszi. Elég kellemetlen lenne az számomra ha csak ő jönne. Nagyon jó barátom tényleg, de nem szeretnék olyan szituba kerülni, hogy ti mint szerelmesek, elvagytok egymás társaságában nélkülem. -Hadartam el neki, mire Dee az utóbbi pár mondatomat figyelmen kívül hagyva, csak a beleegyezésemre utaló válaszomra fókuszált. Ajkai egészen a füléig görbültek örömében, amikor hirtelen telefonjának csengőhangja zökkentette őt ki a rózsaszín ködből.
- Na ki az?? -Kérdeztem tőle, viszont ő csak a telefonja képernyőjét mutatta felém, amin pedig az állt, hogy "Heeseung oppa". Egy szemforgatás után inkább csak elengedtem a dolgot, bármiféle beszólás nélkül a becenévvel kapcsolatban. Pár perc beszélgetés elteltével Dee letette a telefont, én pedig már nagyon kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani.

- Haló! Most miért nem mondasz semmit?? -Fordultam a lány felé, aki még mindig egy szót sem szólt, pedig már réges-rég bontotta a vonalat.

- Azt hiszem nem kell nekünk megrendezni a bulit... -Mondta semleges és unott arckifejezéssel.

- Ezt meg, hogy érted? -Ráncoltam össze a homlokom, s próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ő csak is előre az útra nézett.

- Úgy, hogy... HEESEUNG HOLNAP IDE JÖN!! -A lány velem szembe fordult, majd együtt kezdtünk el sikítozva, ölelkezve ugrálni az utca kellős közepén.
- Csak annyit mondott, hogy menjünk ki este hatra a Namsan parkhoz és ő ott lesz. -Osztotta meg velem az infót, miután kicsit lenyugodtunk.

‧  ‧    𖥔    ‧  ‧

Másnap este, pont ahogyan ígértük a fiúnak, a parkba indultunk. Amikor odaértünk, ő már ott ácsorgott. Olyan jó volt ismét látni 1 év után. Mindketten rohanni kezdtünk felé, ő pedig azonnal karjai közé zárt minket. Nagyon boldog voltam akkor. Egy álomban éreztem magam. Képes volt miattunk átjönni egy másik országból. Ami pedig még dobott egyet a jókedvemen, az az volt, hogy végre itt a nyár... Ez pedig azt jelentette, hogy még ennél is többször láthatjuk majd Heeseungot. Számomra viszont egy új idő kezdete is. Jövőre már nem kell vissza tennem abba az épületbe a lábam, ami tele volt kísértéssel. Aminek pedig főképp örülök, az az, hogy nem kell soha többet látnom Rikit. Nincs többé rettegés a február 14.-től. Most már nem egy horror dátum számomra ez a nap.. A gimiben semmi ilyen már nem vár rám...
A következő pár évem lesz az eddigi legjobb!!

───────   4 years later   ───────

Ugye ti is emlékeztek, hogy mit gondoltam 4 évvel ezelőtt? Egész pontosan akkor, amikor Deevel együtt, Hee karjai közé zárkóztunk, a Namsan parkban, kissé homályos sötétségben, a nap lemenő sugarai alatt. Akkor azt gondoltam, hogy majd az álom éveimet fogom tölteni, és a lehető legjobb nyaram lesz. De nem, hogy még ez az időszak úgy zajlott volna le ahogy én azt elterveztem... még, az az egyetlen nap is rosszul sült el amikor Heeseung eljött hozzánk a ballagásunk napja után. Amilyen jól indult az egész, olyan rosszul fejeződött be. Ettől a perctől kezdve pedig az életem fenekestül felfordult.

A fejemben lapuló elképzelések, mind csupán csak vágy álmok voltak. A valósággal összehasonlítva, óriási nagy különbség volt a kettő között. Semmi sem úgy történt, ahogy azt én akkor elképzeltem. Tény, hogy megszabadultam az akkori életem egyik legidegesítőbb kisfiújától, ezen kívül semmi más boldogságom nem akadt.

A szabad időm, egyenlő volt a nullával, mert a kollégiumos éveim alatt csak a tanulásra fókuszáltam. Igen, jól hallottátok... Kollégium. A ballagásos buli végén a volt sulis barátnőmmel, Deevel, úgy összevesztem, hogy kimondani is fáj... S ez is jól keresztbe tett a tovább tanulással kapcsolatos éveimnek. Mivel elég nagy harag volt közöttünk, semmi kedvem sem lett volna tovább egy gimiben, akár még osztályban is, nap mint nap, több éven keresztül a rám fintorgó arckifejezéseit nézni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy szüleimet és Deet Japánban hagyva, átjövök Korea egyik legjobb kollégiumába. A jegyeimmel semmi gond sem volt, így számomra sem volt kérdés, hogy felvesznek -e. Deeről azóta sem tudok semmit. Talán ha Heeseung akkor nem jön el hozzánk, még mindig elválaszthatatlan barátnők lennénk. Bár ilyen az élet. Nem könnyű, tele van csalódással, félelemmel és szomorúsággal... Ám ezek mellett a jó pillanatokat sem szabad elfelejtenünk.. Meg kell őket becsülnünk, és értékelnünk ezeket!

Igaz, hogy ez idő alatt rengeteget tanultam, és egy nagyon jól fizető munkám lett, ám a magán életemből egy dolog nagyon is hiányzott...

...a boldogság.

•  •  •   𖥔   •  •  •

2023.07.31.