Fate /Twilight ff./

Ellenség

" Rómeó és Júlia, csak másképpen.
Egy kicsit elcseszve."

Miután lenyugodtam, nagy mosollyal az arcomon elindultam az első órámra ami Irodalom. Azt még szeretem is. Megkerestem a tantermet, majd beléptem. Mindenki engem nézett. Kivéve egyett.

- Maga az új diák Mrs. Marshall? - lépett oda mellém az irodalom tanár.

- Igen, én vagyok. - mondtam.

- Remek. Itt a tankönyve. Kérem foglaljon helyet Mr. Cullen mellett - mutatott hátra az utolsó előtti padsorba. Oda pillantottam, pont engem nézett. Miért pont Ő? Oh egek. Kerültem a szemkontaktust. Lassan elindultam, majd mikor oda értem leültem. A légzésem felgyorsult, a szívem majd kiugrott a helyéről. A zavartság elvette az eszem, képtelen voltam koncentrálni arra amit a tanár mond. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek oda. De ezen sajnos nem segitett semmi. Az a megmagyarázhatatlan érzés megint, amit nem értek. Éreztem őt. Az illatát. Fenyőfa és tenger. A kettő együtt veszélyes.
Az érzések amik bennem vannak jelenleg, veszélyesek.

-Mrs. Marshall jól érzi magát? - hallodtam meg tompán Mrs. Reed hangját.

- Igen..- suttogtam. De én magam sem hittem el.

- Talán jobb lenne, ha le menne az orvosiba. - lépett közelebb. - Nagyon sápadtnak tűnik. - aggodalmaskodott.

- Nem erre semmi szükség nincs, jól vagyok tanárnő - vágtam rá kicsit idegesebben a kelleténél.

- Mrs. Marshall a szeme...- kapta hirtelen szája elé a kezét. Lefagytam. Bassza meg. Elkezdtem pislogni, hogy hátha úgy elmúlik.
- Biztos jól érzi magát? - kezdett el pánikolni.
A diákok elkezdtek sutyorogni, kíváncsiskodni.

- Nem azt hiszem nem, mégsem érzem jól magam. El kísérne kérem az orvosiba? - morogtam, majd hirtelen két kezem közé fogtam a fejem. Az kéne még hogy más is észre vegye a szemem. Nem tudom hogyan, de ragyog. Forróság járja át az egész testemet. Ez előtt ilyen nem történt, csak akkor ha én akartam.

- Persze, hogy elkisérem! - mondta Mrs. Reed.

El kezdtem összeszedni a cuccaimat. A mellettem ülő, meg sem mozdult. Végig hallgatta a Mrs. Reedel folytatott párbeszédemet, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Nem volt kíváncsi, mint az osztály nagy része. Kifelé bámult egész végig az ablakon. Nem értem miért, de már csak a gondolata annak hogy nem is érdekli az egész felbosszant.

Mérgemben hirtelen felpattantam, hamarabb mint kellett volna. Mrs. Reed nem nézte valami jó szemmel, mivel előbb még a fejemet fogva hulla sápadtan "ragyogó" szemekkel reszkettem.

- Mrs. Reed ha megengedi én is haza mennék. Holnap én és a családom elutazunk. Az apám már elintézte. - szólalt meg hirtelen kedves "padtársam".
Váratlanul, szinte sokként ért.
Rekedtes, mély hangja kellemesen csengett a nagy csöndben.

- Rendben Jasper. Elmehetsz. - mosolygott rá Mrs. Reed.

Jasper.

Izlelgettem magamban a nevét. Illik hozzá.
Mire fel eszméltem, már nem volt ott. Elment. A gondolatra, hogy már el is ment szomorú érzés költözött a szívembe.

- Hope, akkor menjünk elkisérem. - gondolataimból Mrs. Reed hangja rántott vissza.

-Rendben.- mondtam. Majd elindultunk.

Egy emelettel lentebb mentünk. Mrs. Reed magassarkúja csak úgy kopogott a kihalt folyosón. Csak mi voltunk, az órák még nem értek véget, 10 perc volt kicsengetésig.
Mrs. Reed hirtelen megfordult, majd be következett amitől féltem.

- A szeme...szabad tudnom, mi volt az? - kíváncsiskodott.

- Nem értem, mire gondol - ráztam meg a fejemet.

- A szeme sárgán világított. - mondta mérgesebben. - Láttam.

- Mrs. Reed...- kezdtem bele bizonytalanul. - Sajnálom. - mondtam őszintén.

- Még is mit? - kérdezte. Oda léptem elé, majd tettem amit a legjobbnak gondoltam.

- Óra közben rosszul lettem, maga elkisért az orvosiba. Minden a legnagyobb rendben. Nem látott semmi furcsát. És most fel kell készülnie a következő órájára. - igéztem meg.

- Minden a legnagyobb rendben. Megyek felkészülök a következő órámra. - mondta lelkesen, majd már ment is a dolgára.

Első nap és majdnem lebuktam. Jobb ha ezt még véletlenül sem említem Freyanak vagy Rebekah nénikémnek. Amíg ezen gondolkodtam, megcsörrent a telefonom. Csak emlegetni kellett.

Rebekah.

- Szia Rebekah néni. - vettem fel. Halk motoszkálás ütötte meg először fülemet. Majd egy nagy káromkodás, ami minden bizonnyal Kol bácsikámhoz tartozott.

- Szia drágám, na milyen Forks? Milyen a suli? - kérdezte. Hangjában ott volt a fáradtság ami nem kerülte el a figyelmemet.

- Mi történt? - kérdeztem egyből. Csönd.

- Tudod, a családunknak apád halál után is megvannak a maga ellenségei. - kezdte el hosszú hallgatás után. - Egy kicsit kutakodtam, utána néztem Forksnak és az ott élő embereknek, természetfelettinek... - sóhajtotta fáradtan.

- És mit találtál? - kérdeztem lélegzet visszafolytva. Tudhattam volna, hogy utána néznek. De talán jobb is így.

- Él ott egy klán. A Cullen klán. Vegetáriánusok, csak állati vérrel táplálkoznak. Nem veszélyesek, de nem árt velük vigyázni.- mondta gondterhelten. - Aztán ott van még a Quileute törzs, az alakvaltók, farkasok. - tette hozzá.

- Igen, volt hozzájuk szerencsém, de nem buktam le ne aggódj. - nyugtatgattam és talán magamat is ezzel próbáltam győzködni.

- Nem Hope, a baj nem is velük van. Hanem..- hangjából kivehető volt az aggódás.

- Hanem? - feszültem meg.

- A Volturi..- suttogta.

- A Vol..mi? - értetlenkedtem.

- Ők nem barátok Hope. A Volturi is egy klán, egy nagy klán, sokan állnak a szolgálatukban már évszázadok óta. Ember vérrel táplálkoznak, kegyetlenek és mindig a különlegesre fáj a foguk. Ez alól a családunk sem kivétel. A Volturi tudja, hogy mi vagyunk az elsők, az első vámpírok. Hatalmasabbak vagyunk mint ők, másabbak vagyunk, az erejük nem hat ránk. Évszázadokon keresztül kerültük őket, miután Nick megölte az egyiküket. Féltek tőlünk, mert nem tudták mik vagyunk, azt tudták, hogy mi vagyunk az első vámpírok, de azt nem, hogy miért nem hat ránk egyikük képessége sem. Mi képesek vagyunk járni a napfényben, ők nem. Ki akartak irtani minket. Kerülj mindent és mindenkit, ami hozzájuk köthető, rendben? - parancsolt rám.

- Az olasz köcsögök, mi erősebbek vagyunk - kommentálta Kol bácsikám a háttérben.

- Kol Mikaelson! Kidoblak az ablakon! - rivalt rá Rebekah. Elképzeltem ezt a jelenetet ami megmosolyogtatott.

- Hiányoztok - keseredtem el.

- Te is nekünk hercegnő - mondta Kol bácsi.

- Te is nekünk Hope - pityeredett el Rebekah néni. - Kérlek gyere haza, ott nem biztonságos - kérlelt.

- Nem, még nem lehet.- vágtam rá egyből. - Hívni foglak titeket ígérem. Szeretlek. - mondtam.

- Mi is téged - mondták egyszerre. Majd bontottam a vonalat.

Volturi. Nem hiszem hogy a közel jövőben erre látogatnak. Oh ha én azt tudtam volna előlre mi vár rám ebben a pár hétben...akkor lehet hallgattam volna Rebekah nénikémre.