Fate /Twilight ff./

Magány

" Néha a csend többet képes mondani, mint az üres szavak.."

- Idő mint a tenger, ne zavartassátok magatokat - legyintettem feléjük, majd egy kisebb fa rönkre leülve vártam.

Mikor meguntam a vitájukat vissza változtam és onnan figyeltem az eseményeket. Észre sem vették tulajdonképpen, most pedig jelenleg arra várok, hogy abba hagyják.

- Elég legyen! - szólt rájuk hirtelen valaki. Egy magas, fekete hajú férfi lépett ki a fák takarásából. Idősebbnek tűnt mint az itt jelen lévők. Talán ő az alfa?

- Sam! - állt elé Jacob, mikor meglátta, hogy megindult felém.

- Félre! - utasította. Érezni lehetett a kettejük között lévő feszültséget. Vonakodva ugyan, de félre állt, majd felém fordult és biccentett egyett biztatóan. Ha tudná, hogy egy cseppet sem ijedtem meg, csak jót mulattam az egész jeleneten.

- Ki vagy és miért jöttél? - kérdezte miközben egyre közelebb jött. Gondolom azt hitte majd meghátrálok és fejet hajtok előtte, hát hupsz az soha nem fog megtörténni.

- Miért? - kérdeztem fejemet oldalra billentve. - Jó messziről. - feleltem.

- Tudod te ki áll előtted? - mordult rám az egyikük.

- Nem is tudom. Te? - szórakoztam tovább.

- Te kis...- ugrottak volna nekem, de Jake megállította őket.

- Hopenak hívják - lépett mellém. Ez az egész kezd drámai lenni szóval ideje lezárni ezt.

- Te már tudod a nevemet, de én a titeket nem - léptem egyett előlre - Szóval akkor kapok még ma választ a kérdésemre Sam? - kérdeztem széttárt karokkal.

Sam testtartása merev lett, úgy néz ki nem tetszik neki a stílusom. Ez van.

- Én Seth vagyok, Seth Cleawater- ugrott elém egy alacsony barna hajú, barna szemű fiú vigyorogva. Igazából még egy gyerek. - Ő itt a nővérem Leah - húzta maga mellé mint kiderült a testvérét, akin látszott, hogy nem igazán volt ínyére a dolog.

- Paul Lahote - kacsintott rám. Jól nézett ki, fekete haj, barna szem, izmos és magas volt, de a személyisége eddig borzasztó. Egy igazi nőcsábász látszik rajta.

- Embry, Embry Call - mondta szűkszavúan egy szintén, áh mindegy szinte ugyan úgy néznek ki. Tipikus barna szem, barna haj, izmos, bronz bőr tudjátok.

- Sam Uley - felelte közömbösen. Tehát ő az alfa.

- Engem meg már ismersz - fordult teljes testével felém Jacob szórakozottan. - Most te jössz.

- Hm - biccentettem. - A nevem Hope. Hope Andrea Mikaelson. - mondtam ki a végét már szinte suttogva.

- Honnan jöttél? - faggatott tovább Sam.

- New Orleans. - feleltem. Mintha csak egy kihallgatáson lennék.

- Egyedül? És a falkád?- kérdezte Leah gúnyosan mosolyogva.

- Egyedül jöttem. - sziszegtem, kezdtem újra elveszíteni a fejem.

- Hope...a szemed! - szólt rám Jacob. A szemem már megint ragyogott. A francba. Mióta Forksba vagyok, akaratomon kívül megtörténik. Folyamatosan azt érzem, hogy az érzelmeim irányítanak. Nem tudom mi történik velem és ez kezd aggasztani.

- Ez meg..még is hogyan? - csodálkozott Seth.

- Nem értem miről beszéltek - fordítottam nekik hátat. - Biztos csak a nap miatt..- magyarázkodtam kezemet tördelve. Próbáltam menteni a menthetőt.

- Mind láttuk, a szemed ragyogott, szóval felesleges ez a színjáték - köpte a szavakat egyenesen nekem címezve Leah.

- Elég. Most. - suttogtam. Gyerünk Hope nagy levegő.

- Mi vagy te? - szurkálódott tovább Leah.

- Leah...elég! - szólt rá Jacob.

- A szüleid is olyanok mint te? - folytatta.

- Azt mondtam elég volt! - kiáltottam rá, majd a következő pillanatban erőmmel a szemközti fa törzsének repítettem. Aki jelen volt épp hogy meg tudott a két lábán állni.

- Mi a...? - hátráltak a többiek.

- Hope mi volt ez? - nézett rám ijedten Jacob.

- Ezt hogy csináltad? - kérdezte mérgesen Sam.

- Te..te egy szörnyeteg vagy..- sziszegte Leah miközben próbált talpra állni. A többiek segítségével sikerült is neki.

- Igy van! Ha jót akartok magatoknak akkor ne gyertek a közelembe! - figyelmeztettem őket. Hátat fordítva indultam el, egy percig sem akartam tovább ott maradni.

- Hope...várj! - kiabált utánam Jacob, de nem érdekelt csak futottam amerre a lábam vitt.

A fejemben teljes káosz volt, a harag és a fájdalom mardosott belülről. Egy szörnyeteg vagyok, a létezésem is bűn ebben a világban. Törni, zúzni akartam, nem érdekelt ki hallja vagy ki látja.

Egy tisztásra értem, ahol megálltam kicsit kifújni magam. Nem tudtam hol vagyok vagy hogy merről is jöttem pontosan. De a látvány kárpótolt. Egy virágos rét, tele lila virágokkal. Mesébe illő volt. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben hogy talán a valóság még sem olyan kegyetlen egy olyan számára mint én.

Hanyat feküdve, a virágok takarásából figyeltem a kék eget miközben a lágy szellő cirógatta arcomat. Minden olyan csendes és nyugodt volt. Rég éreztem már ehhez hasonlót. Eszembe juttatta a gyerekkoromat, amikor még minden rendben volt vagyis amikor még mind együtt voltunk. Akkor még nem voltam ennyire magányos.

Meghoztam a következő részt! Nem érzem legjobbnak, de próbálom nem el kapkodni és szépen bevezetni az egész történetet! Remélem tetszeni fog, jó olvasást és köszönöm ha olvasod! ❤️ Sietek a folytatással! ❤️ Szép napot mindenkinek!