Fate /Twilight ff./

Látomás

" Ha valakitől búcsút veszel, az azt jelenti elfelejted őt..
Én nem tudtalak elfelejteni "

Közben a Salvatore suliban sem állt meg az élet. Vége a nyári szünetnek és a diákok sorban érkeznek vissza. Én és Lizzie külön töltöttük ezt a nyarat. Ő anyával Olaszországban én pedig apával Görögországban. Amióta Lizzie eretnek lett mint ha eltávolodtunk volna egymástól. Persze nem vagyunk rosszban és szoktunk tartani csajos, beszélgetős estéket, de akkor is más. Megváltozott. Mint én.

Az iskola folyosóján lépkedve sok volt az új arc. Egyre többen jönnek ide, van aki tanulni és van aki azért, hogy ne érezze különcnek magát vagy egyedül. De persze mint minden suliban, tipikusan itt is megvoltak azok a bizonyos bandázások.

Már messziről kiszúrtam drága testvérem, aki épp valamiről nagy hévvel magyarázott az újaknak. Egek. Mikor észre vett elkezdett felém rohanni.

- Josiee - ugrott a nyakamba Lizzie. Nevetve viszonoztam ölelését.

- Te is hiányoztál - szorongattam meg én is egy kicsit, majd elengedteük egymást.
Nem sokkal később megérkezett MG és Kaleb is.

- Na, milyen volt Olaszország? - lépett MG Lizziehez és egy csókkal köszöntötte. Igen végre együtt vannak. Kaleb szájhúzogatva és búslakodva inkább hátat fordított ennek a jelenetnek. Ő és Cleo szakítottak. Nem mondták ki, de épp elég bizonyíték, hogy Cleo nem jött vissza a suliba. Sokat vitatkoztak Kalebbel az utóbbi időben. Cleo másra vágyott, látni akarta a világot, de Kaleb miatt itt maradt. Mikor Kaleb erre rá jött, elengedte őt azzal az indokkal, hogy majd távkapcsolatban folytatják. Azóta nem beszélnek egymással.

- Hogy vagy Josie? Miújság tudod...Finchel? - kérdezte óvatosan MG.

- Szakítottunk. - tudtam le ennyivel. Nos igen Finch és én is..külön váltunk.

- Gyerekek! - csatlakozott apu is. - Sziasztok! - mosolygott és sorban megölelt mindenkit.

- Apu! - mosolygott rá Lizzie. - Hiányoztál! - bújt hozzá.

- Te is nekem! - mondta.

- És Hope? - kérdeztem. Furcsáltam, hogy nincs itt. Tudtam hogy haza ment a nyárra.
Rossz érzés fogott el kérdésem után, amikor apura néztem.

- Hope ő...- kezdett bele apu. - Hope nem jön vissza az idén. - nézett végig rajtunk. Nem viccelt. Komolyan mondta.

- Mi? De miért? - döbbent le MG és Kaleb.

-Ez az ő döntése volt. Ő elment és nem fog vissza jönni. - sóhajtott gondterhelten.

- Hogy mi van?! Mi az hogy elment? Mi az, hogy nem fog vissza jönni?! - háborgott Lizzie, de hangjából érezhető volt a csalódottság.

Amikor a döbbenettől teljesen magamhoz tértem csak egy kérdés motoszkált bennem folyamatosan.

Miért?

Hiszen annyira hihetetlennek tűnt az egész,
teljesen magam alatt voltam. Nem tudtam hova tenni Hope döntését. Szipogtam egyett, és pulcsim újjával letöröltem könnyeim.

- Josie, kicsim- jött közelebb apu.

- Nem..- hátráltam. Erőszakosan töröltem le arcomról az utolsó könnycseppet is majd Lizzie felé fordultam. - Meg kell őt találnunk! - jelentettem ki.

- De még is hol keressük? - kérdezte Lizzie, majd egyszerre fordultunk apu felé.

Apu felsóhajtott és jelezte, hogy kövessük. Lizzievel elindultunk apu után ahogy MG és Kaleb is. Egyenesen apu irodájába mentünk ahol mikor beléptünk egy váratlan vendég állt nekünk háttal az ablaknál. Mivel háttal állt így nem tudtam beazonositani ki is az ezért kérdőn apára néztem. Intett hogy várjunk.

- Freya - szólította meg apu, mire szembe fordult velünk.

- Freya?! - kérdeztük kórusban. Hát persze, hogy nem ismertem fel.

- Sziasztok! - mosolygott ránk. Ő is gondterheltnek és fáradtnak tűnt.

- Mi történt Hopeal? - tért rá a lényegre Lizzie.

- Üljetek le. - tettük amit kért. - Hope kapott egy levelet még a nyár közepén - kezdett bele. - Az állt benne hogy az édesanyja fél hold falkájából még maradtak túlélők messze innen egy kis városban Forksban. Próbáltuk le beszélni, de hajthatatlan volt. - sóhajtott fel halántékát masszírozva. - A napokban volt egy látomásom. - hangjából kivehető volt az aggodalom és a...félelem?

- Milyen látomás? - kérdezte MG.

- Hope veszélyben van. - suttogta.

- Hogyan?! - pattantam fel ültömből idegesen. Apa nyugtatólag a vállamra tette a kezét, majd vissza nyomott a székbe.

- Az öcsémnek Klausnak megvannak a maga ellenségei, ahogy a családunknak is. A Volturi...- mondta volna ha nem vágunk közbe.

- A Vol.. mi? - kérdeztük nevetve. Apa szúrós szemmel nézett ránk mire abba hagytuk.

- Sajnáljuk - szabadkozott MG.

- Lényegtelen - mosolygot. - Mint tudjátok, az én kivételemmel testvéreim voltak az első vámpírok. A Volturi szintén egy vámpír klán különböző adottságokkal. Akkoriban amikor még a fivéreim apánk elől menekültek véletlenül a területükre tévedtek és az öcsém Klaus Hope apja megölte az egyiküket.- itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta. - A képességeik nem hatottak ránk, ami mondanom se kell, bosszantotta egyenesen dühítette őket. Bosszút fogadtak ellenünk és azóta is próbálunk nem össze tűzésbe keveredni velük. Eleinte egy kis területet foglaltak el de mint kiderült évek múltán egyre több és több területet tudhattak a magukénak. És ebbe sajnos bele tartozik Forks is ahol jelenleg Hope tartózkodik. - fejezte be.

Csönd állt be közénk. Mindenki mélyen a gondolataiba merült ahogy én is. Jajj istenem Hope, hogy lehetsz ilyen felelőtlen.

- A segítségeteket kérem. - nézett ránk reménykedve.

- Mi a terv? - kérdezte Kaleb.

- Én Volterraba megyek, titeket pedig arra kérlek hozzátok vissza Hopeot! - nézett végig rajtunk a beleegyezéseünkre várva.

- Számíthatsz ránk! - mondtam határozottan.
A többiek egyetértően bólogattak.

- Apu? - fordult kérdőn Lizzie apu felé.

- Vigyázzatok magatokra és gyertek haza éppségben Hopeal együtt! - ez nem kérés volt, hanem parancs.