Szabályszegők Előrendelhető!

6. fejezet

Lucy

Amíg vártam, hogy Dom visszajöjjön volt időm felidézni a látottakat. Nem tudom, hogy a szemeim csaltak-e, mikor a semmiből hátra lökte a székét és besietett az ajtón. Viszonylag messze voltam tőle, de úgy tűnt, mintha valami felzaklatta volna. Gyorsan sietett be, határozott léptekkel.

Talán azért volt nyugtalan amiért nem válaszoltam neki és azt hitte, nem is érkezem.

Azonnal lelkiismeret-furdalás kezdett el kínozni. Ötletem se volt, hogy miképp jelezhettem volna felé, hogy nem hagyom ki a kávézást, de úgy éreztem, hogy nem tettem meg mindent ez ügy érdekében. Egyáltalán, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy átverem és elhitetem vele, hogy nyitott vagyok az ajánlatára, ha egyszer nem véletlenül volt ő az első jelöltem?

Dom váratlanul jelent meg a hátam mögött, majd helyezte elém a bögre kávét, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Illedelmesen megköszöntem, majd megvártam, hogy ő is helyet foglaljon és csak utána kortyoltam bele a hideg folyadékba. Éreztem a halovány, keserű ízét a kávénak, melyet a tej többnyire elnyomott. Ittam már finomabbat. Nem fintorogtam, de ennél egy kicsit édesebb szájú voltam, ebből pedig érezhetően kifelejtették a cukrot.

– Szóval, akkor térjünk a tárgyra – adta meg a kezdő löketet Dominic, ahogy letette a csészéjét. Arcán komoly vonások uralkodtak és nyoma sem volt a korábban megszokottá vált (talán csak idealizált) jókedvének. – Mik is voltak a te szabályaid? Idézzük fel őket, hogy tiszta legyen – mondta, mire bólintottam, majd az ujjamon párhuzamosan számolva sorolni kezdtem őket.

– A legfontosabb: nem kezdünk el egymás iránt érezni semmit. Aztán nem mondjuk el senkinek ezt, mert nem akarok pletykákat. És nem mutatkozunk nyilvánosan. Egyikünk se alszik a másiknál, hanem hazamegy, amit vége a... dolognak. És nincs féltékenykedés se. Hmm... – gondolkodtam, oldalasan az ég felé emeltem a tekintetem. – Ja igen! – kiáltottam fel hirtelen, mikor az egyiket majdnem kihagytam. – Védekezünk minden esetben. Azt hiszem ennyi volt az összes kikötésem – vettem halkabbra a hangom.

– Hmm... rendben – bólintott Dom jelezve, hogy képben van már ő is.

– Te mit szeretnél a részedről? Mit tartasz fontosnak? – érdeklődtem. Míg vártam a válaszára újabbat kortyoltam a bögréből.

– Először is, az őszinteséget mindennél többre becsülöm, szóval mondd el kérlek, hogy mi a pontos okod, amiért ilyesfajta... megoldásra vetemedtél. Mi késztetett téged egy ilyen döntés meghozatalára? – kérdezte és feltűnően tanulmányozni kezdte az arcom. Nem tudtam merre nézzek, a kezeimet leejtettem az ölembe és lesütött szemekkel sóhajtottam egy nagyot. Kellett pár másodperc, hogy bátorságot gyűjtsek. Erre a kérdésére nem számítottam, meglepett. Többet beszélni róla, mint amit tudott... túl személyesnek éreztem. De nem akartam hazudni, megérdemelte, hogy tudja a miérteket, így hát belekezdtem.

– Úgy érzem, hogy lemaradok – nyögtem ki nehezen. Az ujjaimat kezdtem tördelni és még véletlenül se néztem rá a velem szemben ülő srácra. Képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy milyen rosszul esett, mikor mindenki körülöttem lassan elkezdte élni az életét, randizgatott és vad éjszakákba keveredett, míg én esetlenül vártam, hogy a mellkasomban valaki felgyújtsa a lángot. Nem azt mondom, hogy irigy voltam rájuk, de fájt, hogy senki se közeledett felém. Enélkül pedig nehéz szerelmembe esni. Mintha szerethetetlen lennék. Senki se akart megismerni.

– Mégis miről maradsz le? – csendült fel a hangja kicsit élesebben. Valódi értetlenséget véltem felfedezni a szavai mögött.

A könnyek nyaldosni kezdték a szemeim, de nem hagytam, hogy egy is kicsorduljon. Gyorsan felemeltem a fejem és sebesen kipislogtam őket, mielőtt az egyik megszökhetett volna szempilláim közül.