Szabályszegők Előrendelhető!

16. fejezet

Dominic

Lucy levágott egy kislányos hisztit az autóm mellett, miszerint ő nem fog velem jönni, és együtt mutatkozni az egyetemen parkolójában. Paranoiás volt, félt, hogy valaki meglát minket, és kombinálni kezdte a fejében az esetleges veszély-helyzeteket, amik pár perce is megfordultak a fejében.

Nem mondom, hogy nem értettem meg, mert de. Simán bemutatkozhattam volna úgy neki egy hónapja, mint Dominic „túlgondoló" Streep, mert hajlamos voltam én is erre a rossz szokásra, ezért teljesen átéreztem a félelmét. Ráadásul a korábban lezavart eszmecserénk nálam is vészharangot indított el. A fülembe ültette a lebukás gondolatát, amit én se szívesen kockáztattam volna meg, de azért ennyire nem vont a hatása alá az aggodalom. Tudtam kezelni. Pont elegendő ideig keserítettem meg a saját életemet a túlbuzgó agyammal, hogy felismerjem, mikor kell leállítanom magam. Ez pedig pont egy ilyen alkalom volt.

– Kislány, nagyon túlreagálod. Csak együtt megyünk órára. Akiket érinthet az, hogy pletykálásba kezdenek, ők mind tudják, hogy szaktársak vagyunk, és már nem azért, de szerintem pont leszarják, hogy mi van veled vagy velem. Nekik is biztos van jobb dolguk, mint velünk foglalkozni. Nincs abban semmi durva, ha meglátnak minket egy autóban – tájékoztattam a vörös alfámnak dőlve. Türelmesen vártam, hogy az ideges topogása alábbhagyjon.

– Igen, ahogy abban se volt semmi „durva", ahogy lecsaptál Zane kezéről edzés után, és most lásd, hogy mibe kevertél mindkettőnket – hadarta idegesen. Rossz érzést keltett bennem a reakciója, de igyekeztem ellenállni ennek a megérzésnek. Nem hagyhattam, hogy a pánik rajtam is eluralkodjon. Bőven elég, hogy ő meg van riadva, nem hiányzik, hogy én is elveszítsem a hidegvérem.

– Ezt az előbb megbeszéltük, és nem szeretném újra kezdeni a vitát. Senki nem fog törődni velünk – próbáltam megnyugtatni őt is meg magamat is.

– Miért veszed ennyire lazán ezt? Kicsit sem frusztrál, hogy milyen szar végkimenetele lehet ennek? – meredt rám mérgesen. Egy másodperc alatt változott meg a mimikája, amit elég szórakoztatónak találtam. Előbb még az idegesség rajzolt ráncokat a homlokára, most pedig a dühtől húzta össze szemöldökét. Aranyos volt, ahogy reflektált. Mint egy kertitörpe, akinek egy mosómedve természete adatott meg; egyik pillanatban még cuki, a másikban meg képes lenne a torkomnak ugrani passzív-agresszív formában.

– Nem veszem lazán, csak próbálok logikusan gondolkodni, ahelyett, hogy hagynám, hogy a félelem túlnőjön rajtam – sóhajtottam, majd folytattam. – Figyelj Lucy, teljesen megértem, hogy elbizonytalanodtál, én is tartok attól, hogy ennek rossz vége lesz, még ha nem is látszik rajtam. Nagy fába vágtunk a fejszénkel, mert nem kis titok van a birtokunkban. De ahelyett, hogy rágörcsölnél erre, inkább próbáld meg elengedni, mert feltűnést fogsz kelteni azzal, ha nem viselkedsz természetesen. A gyanús embereket távolról is megérzik.

– Te hogy rendezed le magadban? – kérdezte egy fokkal higgadtabban, ami jó jelnek bizonyult. Mintha az agyát ellepő köd kezdett volna foszlani. Vigyorogva ellöktem magam az autótól, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, és biccentettem, hogy szálljon be.

– Út közben elmondom.

Többek között azért nem kezdtem el győzködni, hogy higgadjon le, mert ismertem ezt a fajta túlagyalást, és pontosan tudtam, hogy ilyenkor szinte semmi sem tudja az illetőt megnyugtatni, csak az, ha nem erőltetjük rá a saját nézeteinket és hagyjuk, hogy kitombolják magukat. Engedni kell, hogy kiadják a negatív érzelmeket. Sokkal hasznosabb tud lenni, ha a beszélgetést olyan irányba tereljük, ahol a túlgondoló nyit a megoldás felé, Lucynél pedig sikerült ezt elérnem szerencsére.