Szerelem és más bűnügyek

Első fejezet: Hazahívó szó

1870. július 17., Párizs

Izgatottan bontogattam a levelet, amit anyám küldött Magyarországról, ám a hírek rögtön nemtetszést váltottak ki bennem, aminek hangot is adtam, azáltal, hogy nem túl nőiesen felmorrantam. Olvasás közben az arcom betűről-betűre sápatagabbá vált.

Emma,

Atyáddal úgy döntöttünk, hogy ideje hazatérned, már így is túl sok idejét pazaroltad Ferencnek. Minél hamarabb indulj útnak. Aggasztó hírek érkeztek, és nem szeretném, ha még nagyobb háborúba csöppennél.

Viktória

Felsóhajtottam és leülve próbáltam megemészteni ama pár sorocskát. Az igaz, hogy Franciahon és Poroszország között egyre feszültebbé vált a helyzet, legalábbis bizonyos körökben ezt suttogták, sőt a lehetséges hadüzenet küldése is a levegőben lebegett, de nem annyira, hogy egy esetleges világméretű katasztrófa fenyegetne, ami az én fejemre is veszélyt hozna. Ráadásul bíztam Ferencben, a bácsikámban, akit immáron majdnem hét éve boldogítottam jelenlétemmel, hogy ilyen nagy horderejű dologról előre szólna. Szerettem Párizst, nem akartam elszakadni tőle, de anyám szava szent, a kezei pedig messzire elérnek, és már amúgy is rég láttam a szülői házat, ami bár nem hiányzott, mert Fannit, a nővéremet sokszor ette ott a fene, s mindenki tudta, hogy ő utált engem és az öcsénket, Jánost, aki ezen ok miatt sokszor tett látogatást, néha hetekre, ilyen alkalmakkor pedig minden bút, s szomorúságot feledve önfeledten táncolt a nemesi leányokkal, akiknek imponált, hogy egy magyarral szórakozhatnak.

Hatra dőltem a puha, selyemből készült, rózsaszín takaróra, a levelet pedig magam mellé ejtettem. Próbáltam elképzelni a borsodi birtokunkat, de az emlékek már annyira kikoptak és olyan foszlányosnak tűntek, hogy nem ment. Egyedül a mező vad illata, és az erdő közepén omladozó ócska malom képei maradtak meg tisztán, ahol szerettem elbújni, és játszani Ivánnal, a falu árvájával.

Felsóhajtottam és az órára pillantottam, ami délután négyet ütött. Odasétáltam a nagy, barna, fából készült utazóládámhoz, és kinyitottam, hogy majd Clemence tele tegye a ruháimmal és egyéb itteni ingóságaimmal, bár gyanítottam, hogy egy tároló nem lesz elegendő annak a rengeteg holminak. Előszedtem a fekete, bőr kézitáskámat, amibe belepakoltam a legfontosabb dolgokat, amik kelhetnek a pár napos úthoz, tartalék kesztyű, ha a jelenlegi összekoszolódna, két kötetnyi Marceline Desbordes-Valmore vers, a hímző készletem, és némi anyag a varráshoz. A vonat Pestig fog vinni, onnan pedig vagy bérkocsival, vagy az anyám által küldetett saját fiákerünkkel suhanok haza, aminek az oldalán ott villogott a hatalmas aranycímerünk, mert szerinte mindenkinek előre tudnia kellett, hogy itt biza nemes közeleg, amit néha átoknak éreztem, mert sok nem túl tehetős ember utálta a fajtámat, s bevallom, hogy néha én sem értettem ezt az egész felhajtást, mert inkább hasonlítottunk földművelőkre, hála apám imádatának a talaj iránt, ami odáig vezetett, hogy a bevételeink nagy része már abból származott, nem pedig a katonai apanázsokból, amiket a háborúkban nyújtott hű szolgálatért kapott atyám.

Az ajtón kopogtak, és egy 'tessék' után Ferenc és Clemence léptek be aggodalmas tekintettel. A fiatal lány meghajolt és rögtön el is kezdett rendezkedni, ügyelve, hogy a törékeny holmik, főleg a parfümök, alapos csomagolást kapjanak. A bácsikámmal leültünk a bordó kanapéra. Most is, mint mindig fekete nadrágot és inget viselt, amik kiemelték magas termetét és nemesi kisugárzását. Ráncoktól tarkított, hosszúkás arca még piroslott a friss borotválkozástól, rövid fekete hajában pedig megjelentek az első ősz szálak.

- Gondolom olvastad a húgom levelét – sóhajtott –, ezért nem fogok kertelni, a baj nagy, ám korántsem akkora, mint ahogy azt lefestette az a vészmadár – forgatta meg a szemeit, mire felnevettem.