Szerelem és más bűnügyek

Kilencedik fejezet: A támadás

1870. szeptember 12. Magyarország

A franciák majd egy hete boldogították anyámat a tásaságukkal, aminek ő kifejezetten örült és tejben-vajban fürösztötte őket. Minden vacsorára olyan étkeket készíttetett, amiket mi is ettünk Párizsban, bár az éticsigához és a békacombokhoz egyáltalán nem nyúltam, és ahogy észrevettem Gustave tetszését sem nyerték el túlzottan. Ezen jókat kuncogtam, sajnos sikertelenül próbálván elrejtvén, mert a mellettem ülő Edmond ezen mindig csak mosolygott és tréfálkozott, hogy néhány dolog még a nemesieknek is túlságosan úri. Tegnap Pestre is felkocsiztak négyesben Fannival, hogy Viktória eldicsekedhessen azzal a sok pompával, amelyet ama hely nyújthatott, de szerintem szégyellte, hogy a mi lakhelyünk ennyire kívül esett mindentől, és a legközelebbi város, Miskolc, is két órányira feküdt. Engem is magukkal akartak csábítani, de diszkréten, félrehúzódva közöltem anyámmal, hogy a hónapnak azon bizonyos napjai gyötörnek, amire csak megértően bólintott. A hat nap óta először fellélegezhettem és szabadon sétálgathattam a birtokon anélkül, hogy a családom női tagjaiba vagy a grófokba botolnék. A Gustave-ból áradó sötétség egyre ijesztőbbé vált, mintha magába akarna szippantani, már attól felállt a szőr a hátamon, ha rám nézett, ami elég sokszor megesett, és olyan kutakodó pillantásokat vetett reám, mint aki a titkaimat kutatja, de ettől csak még ijesztőbbnek és hatalmasabbnak tűnt. Iván biztos kinevetne, mert régen nem futamodtam meg, most már viszont nem éreztem magam hozzá elég erősnek, még mindig gyászoltam, sokat sírtam és érzelmileg kimerültem. Egy hatalmas lyuk tátongott a szívemen, a másik felemet elvesztettem, de az sem biztos, hogy valaha voltam e egész, és sokszor még mindig azon kaptam magam, hogy a szobámból a cseresznyefát figyeltem és vártam, hogy mikor jelenik meg mosolyogva a barátom. Olyankor engem is elöntött a melegség és átjárt a boldogság, aztán a levelére gondoltam és megcsapott a rideg valóság. Sosem fog visszatérni. Felsóhajtottam és megráztam a fejem. Anna és Clemence a faluban vásároltak, mert Viktória megrendelt pár ritka ételalapanyagot, amiket szerencsére Tóth Vendelnek sikerült beszereznie, de úgy ígérkezett, hogy egésznapra odalesznek, nélkülük pedig még magányosabbnak éreztem magam, A nyomorultak pedig nem kötött le, túlságosan nehéznek és sötétnek tűnt a borús hangulatomhoz, így magamra kanyarítottam a kabátomat és lesétáltam az udvarra. Az időjárás szürke volt és barátságtalan, a levegő hideg, a felhők sötétek, de ez az egyedüllét másként hatott rám és megnyugtatott, így úgy döntöttem, hogy teszek egy rövid sétát a mezőre, miközben a színes fákban gyönyörködtem. Ivánnal majdnem mindennap jártunk erre, közben pedig sokat nevettünk és bohóckodtunk. Ez a vidék csak a mienk volt. Átvágtam a hátsókerten és figyeltem a természetet. A madarak már rég nem daloltak, itt hagyták a vidéket és elrepültek a messzeségbe, ahol várt rájuk a meleg és a napsütés. Egy pillanatra kinyújtottam a kezem és elképzeltem, ahogy megjelent mellettem a barátom mosolyogva és megfogta a balomat. A bőre melengetett, ahol hozzám ért. A haját, ami már majdnem a válláig ért, hátra fogta egy fehér kopott szalaggal. Megállított és ragyogott az arca a boldogságtól. Fekete nadrágot, fehér inget és kék kabátot viselt fényesre suvickolt csizmával. Éreztem az illatát, velem volt a szívemet pedig átjárta az az ismerős, szerelmetes érzés. Csak én és ő, mint régen. Nem számított semmi más. Szabadon, szeretve, korlátok nélkül. A testemet szinte megbódította a boldogság, a lelkem szárnyallt.

- Tudtam, hogy nem hagytál el – suttogtam.

Ahogy kimondtam az utolsó szót, Iván eltűnt, én pedig visszazuhantam a rideg valóságba. Az arcomról legördült egy könnycsepp, aztán még egy. Lehajtottam a fejem és ökölbeszorítottam a kezeimet. Sikítani akartam a fájdalomtól. A seb már kezdett behegedni, de újra feltépődött. Mégis kit ámítottam ennyire? Csak saját magamat, mert még mindig túl buta voltam elfogadni véglegesen a fekete-fehér tényeket. Iván meghalt. Egyedül, magányosan, miközben rám várt. Lehet, hogy ez az én sorsom is, a büntetésem, amiért gyáva mód elmenekültem, ahelyett, hogy türelemmel ültem volna. De miután elbúcsúzott tőlem, túl fájdalmas volt arra gondolni, hogy merre járhat. Ez csak kifogás. Valójában abba ringattam magam, hogy ha utazok, akkor útközben megtalálhatom. Naívan abban a hitben éltem, hogy annál nagyobb bánat, minthogy ő távoli vidékeken szel, már nem adathatik meg nékem, és mégis, most együtt kellett élnem a fájdalommal, a bűntudattal, a gyásszal és a felemésztő sóvárgással egy élet iránt, amiért hiába kapaszkodtam foggal-körömmel, mégis kicsúszott a kezeim közül.