Szerelem és más bűnügyek

Második fejezet: Viszlát Párizs, üdv magyarhon

1870. július 18-19., Franciaország, Magyarország

Hajnal óta ébren voltam. Az üvegnek csapódó esőcseppek ritmusos kopogását hallgattam, és néztem, ahogy a tetőkről folyik le a csapadék. Elméláztam az otthonomon. Hét év sok idő, az emberek változnak, mind belsőre, mind külsőre. A hullámos, vöröses-barna hajam már a fenekemet verdeste, a nagy kék szemeim néha nekem is ismeretlenül csillogtak, az alacsony, vékony testalkatom pedig még törékenyebbé vált. A kis patakunkon azóta rengeteg víz folyhatott le, és úszhattak el a pici halak, amiket nyaranta az öcsém különféle praktikákkal próbált kikapkodni több-kevesebb sikerrel, atyám tovább őszülhetett, miközben terveket készített, hogy jövőre mit teremjen a föld, anyám szemei még szúrósabban tekinthettek másokra. Már láttam lelkiszemeimmel, ahogy Viktória tüzetesen végigmér, és szülői boldogságára majd árnyékot vet, valami aprócska neki nem tetsző részlet, mondjuk az alsószoknyám, ami két milliméternyire kilóg a felsőruházatom alól, vagy a fűzőmbe, ami nem elég szoros, ezért nem keltem fel eléggé az úri ficsúrok figyelmét. Aztán persze, ha belekukkant a ládámba, kritikák sorait fogja újfent fejemhez vágni a sok könyv láttán, hogy olvasás és botanika helyett, kereshettem volna valami jó férjet, mert, szent meggyőződése, hogy amely ifjú hölgy Párizsban tizenkilenc évesen nem akad fenn valamely nemes horgán, az vénkisasszonyként fogja tengetni magányos és sanyarú életét. Fanni további gonoszságokon törhette a fejét. Nem egyszer rúgatott ki személyzeti tagokat mondvacsinált indokokkal, csak azért, mert éppen bal lábbal kelt fel. Ám ennyi távolság az új dolgok megszokásaival is járt. A családom azon része nem képezett szerepet az életemben, ezáltal azt sem tudtam, hogy miként fognak hozzám viszonyulni, mert akkoriban kislány voltam, ám már nem, idegenné lettem egy olyan életben, ami valamikor hozzám tartozott. És ha nem ismernek meg? Az nem lehet, ráztam meg a fejem. És ha mégsem? Ácsorgunk majd az ajkainkon zavart mosollyal pár percig, aztán megy mindenki tova a dolgára, mert nem tudnak mit kezdeni a jelenlétemmel, a helyzettel, hogy újra eggyel több Balassa tartózkodik a kúriában, akire figyelni kell. Azt sem értettem, hogy anyám minek akart magamellett tudni újra, hisz én sosem viselkedtem olyan gőgös, kifinomult, nemesi leányként, mint nővérem, aki csak rápillantva is kiszagolta a legjobb és legdrágább minőségű anyagokat, ráadásul olyan karót nyelt viselkedést, mint az övé, még itt sem tapasztaltam. Atyám a nemesi lét eme részére mindig csak legyintett, a sok háborúskodás miatt, ő a békénél többre már nem vágyakozott. Az öcsémmel, Jánossal, és a személyzet örökös tagjaival Annával, a hű szobalánnyal, s Elemérrel, a mindenessel, jó kapcsolatot ápoltunk. Ők biztos, hogy emlékeznek rám és gyengéd szeretettel halmoznak körbe. Elmosolyodtam a gondolatra. A nő almás süteményének még itt sem akadt párja. Sokszor könyörögtem, hogy árulja el a titkot, de csak falakba ütköztem, azzal az indokkal, hogy ez a családja ősrégi receptje, s csak az arra érdemes személyek tudhatják.

Rápillantottam az órára, de a percek múlásával egyre kevésbé vártam az indulást. Úgy éreztem magam, mint, aki a saját kivégzésére készült. A hideg üvegnek nyomtam kesztyűs kezeimet, ám a bennem dúló viharokat ez sem csitította. Megérintettem az Ivántól kapott nyakláncot. Talán...lehet, hogy ez jel, hogy ott fog várni a kis borsodi falucskában.

Hosszú, sötétkék ruhát viseltem az utazáshoz. Nem akartam feltűnősködni, főleg érkezésemkor Pesten.

- Mademoiselle Emma, írjon sokszor – szipogott Clemence és még utoljára megölelt.

A könnyeit ingujjaiba törölte, amitől nedves folt keletkezett a puha anyagon, és vágyakozva Ferenc szobája felé pillantott. Ismertem már ezt a nézését, s tudtam, hogy a lány valahogy, valamikor beleszeretett pótapámba, melyet próbált titkolni, de néha nagyon nehezére esett. Nem hibáztattam az érzelmeiért, sőt kifejezetten örömmel töltött el, hogy nem valami nincstelen bugris csavarta el a fejét, hanem az én jólelkű rokonom, aki mindig kedvesen viseltetett mások iránt. Ez amúgy nem számított ritkaságnak errefelé, a bátrabb lordok büszkén felvállalták, hogy rangon aluli asszonyt választottak, csak hát őket a társadalom sosem fogadta be teljesen, s a hátuk mögött gúnyosan suttogtak róluk. Egyszer anyám mondta, hogy hiába öltözteted pávának a galambot és tanítod, az attól még galamb marad.