Szerelem és más bűnügyek

Negyedik fejezet: Árnyak, amik kísérnek

   1870. július 22. Magyarország

- Kicsi Emmám – simított végig Iván a hátamon gyengéden – a malomnál várlak.

Ásítottam és álmosan megtöröltem a szemem. Nagyokat pislogtam, hogy a fáradtság utolsó morzsái is leszálljanak rólam. Azt hittem, hogy ha felébredek, az alakja is újra a múlt homályába vész, de tényleg itt volt mellettem. Elmosolyodtam, aztán legördült egy könnycsepp az arcomról. Az a sokévnyi elnyomott érzelem a szívemben újra zúgolódott. A levegő megtelt a kellemes levendula illattal, ahogy egyre jobban kivettem az alakját Megakartam ölelni, de nem tudtam, mert a kezeim átsiklottak rajta. Tiszta fekete inget és fekete nadrágot viselt, a haját is megfésülte és összefogta.. Az orcáján földöntúli nyugalom és szeretet különös elegye játszott, körülötte pedig fényesség ragyogott, mint, aki már nem evilághoz tartozna.

- Hiányzol – szipogtam.

- A helyünkön várlak – azzal lágy puszit nyomott a homlokomra.

Az érintése hideg volt és üres, de nem érdekelt. Tiltakozni akartam, hogy még várjon, mert annyi mindent kell mondanom neki a párizsi útról, hogy mennyire szerelmes vagyok belé még mindig és a szívem darabokban, mióta elhagyta a falut, de már el is tűnt. Újra egyedül maradtam.

Zokogva ébredtem el. Kimondhatatlanul hiányzott. Végigsimítottam a nyakláncon. Kint még alighogy pirkadt. A tálkához léptem és megmostam az arcomat. Az ablakhoz léptem, a tükörképem pedig egybeolvadt az udvarral és a fákkal. Egyedül voltam a bánatommal, mint mindig. A szobám olyan kiesnek és üresen kongónak tűnt, mint télen a befagyott patak. Iván azt mondta, hogy menjek a malomhoz. Mi van, ha tényleg ott várt? De most nem mehettem el olyan messzire, főleg gardedám nélkül, lovagolni pedig nem tudtam. És ha tényleg csak egy álom volt? Én ostoba odamegyek, ő pedig sehol sem lesz, keresem, kutatom majd, de még a fűszálak sem emlékeznek rá, a lábnyomai pedig már rég az út porába vesztek. A fák – elmosolyodtam a gondolatukra – ők viszont sosem felednek, ha rájuk néztem, visszatükrözték azokat a szép időket.

Két kopogás után Anna lépett be jókedvűen egy adag mosott ruhával és két levéllel. Próbáltam boldognak tűnni, de nem sikerült. Még mindig a kinti tájat bámultam, a szívem pedig azoknak a nyaraknak a homályos képeibe kapaszkodtak, amiket Ivánnal töltöttem. Júniusban minden áldott nap, amíg tartott a virágzás, hozott nekem levendulát, Isten tudja honnan, amiket kiszárítottam és egy dobozkában őriztem a gardróbom mélyén a tőle kapott levelekkel.

- Jó reggelt, Kisasszonyka! – mosolygott.

- Önnek is.

A kosarat ledobta a földre, a papírosokat az asztalomra, és megtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. A cselédség munkaideje sokkal hamarabb kezdődött, és később is ért véget. Viktória a kelleténél szigorúbban bánt velük, és Cecíliát, a jobbkezét küldte, hogy figyeljen rájuk. Attól a vén boszorkától még a hideg is rázott, mert annyira komolyan vette a feladatát, hogy ha a reggeli ellenőrzésnél valaki nem állt elég egyenesen, akkor rögtön szankciókkal fenyegette, és a barna kiskönyvébe jegyezte. Persze velünk nem mert ellenkezni, mert azt hitte, hogy ha nyájasan viselkedik, akkor feljebb jut, s talán még a család is befogadja, amire szerencsére apám nem hajlott, így immáron több, mint tíz éve eme munkakörben mozgott. Egyszer Ivánnal elloptuk a könyvét és a kandalló tüzébe dobtuk, mert a barátom látta, ahogy Annát megüti, mi pedig bosszúra szomjaztunk. Annyira kétségbeesve még sosem láttam senkit, diszkréten, de mindent felforgatott, végül anyám megunta és adott neki egy másikat, amit szerintem azóta is a párnája alá rejtett éjszakánként.