Szerelem és más bűnügyek

Tizenhatodik fejezet: Talán értem jönnek

1870. október 17. Magyarország

Nem emlékszem a hazaútra, csak a néma csöndre. Sem Miklós, sem Vendel, sem én nem szóltunk egy árva szót sem. A segéd a konyha fele vette vette az irányt, az árus a nappaliban elegyedett szóba Annával, szerény személyem pedig a szobám magányát választotta, ahol csak a kongó üresség vicsorgott rám. Átakartam menni Clemence részébe, átölelni és nevetni mindenféle ostobaságon, de tudtam, hogy ez már nem fog megvalósulni soha. Itthagyta ezt az árnyékvilágot úgy, ahogy Iván is, immáron mindketten odaát, fent a Mennyek kapujában vártak reám. Átkoztam magam, hogy nem töltöttem több időt vele. Annyira értelmes és jólelkű leánynak ismertem meg, nem vágyott sokra, csak a szeretetre és meleg helyre, ahol lehajtja éjszakánként a fejét. Leroskadtam az ágyamra és bámultam a fehér szőnyegemet. Mióta Clemence visszatért a bácsikámmal, kevesebbet láttam, mert Ferenc maga mellé kérette, mivel itt Anna volt az én szobalányom. Igazságtalannak tartottam az életet, mert akiket szerettem, lassan mindenkit elvett tőlem. A szemeim könnybelábadtak és halk sírásban törtem ki. Az én hibám. Ha nem menekülök Franciahonba, akkor a barátomat sem ölik meg, nem ismerem meg Clemence-t, ezáltal a gyilkos látóterébe sem kerül. Mérges voltam, szomorú és magányos. Egy megsebzett vad, aki rettegett, hogy mit hoz a holnap. Miklós, János, apa, mi van, ha valamelyikük lesz a következő? Meg kell őket védenem, de nem tudom, hogy hogyan. Ha eléjük állok, hogy vigyázzatok magatokra, az olyan gyerekesen hangzik.

Kopogtak az ajtón, mire gyorsan megtöröltem az arcomat, és Anna lépett be megtörten.

- Kisasszonka, Borodlay várja Önt a könyvtárban – közölte elcsukló hangon és távozott.

Kelletlenül felálltam és elcsigázott léptekkel mentem le. A folyosón néma csend honolt, mintha máris beköltözött volna a halál. Egyetlen szolgálóval sem találkoztam. Lehet, hogy máris megtudták, hogy Clemence halott és most ők is féltek, amit teljes mértékben megértettem, talán páran már fel is mondtak.

A szoba ajtaja nyitva volt. A csendőr a ropogó kandalló előtt állt és érezelemmentes arccal jegyzetelt, de mikor meghallotta a lépteimet, eltette a papírost és érdeklődve fordult felém.

- Örülök, hogy újra látom, Emma Kisasszony – ejtette ki gúnyosan a nevemet, mire akaratlanul is elfintorodtam – Üljön csak le.

Sóhajtottam és helyet foglaltam a hintaszékben. Fogalmam sincs mit akarhatott, de ez nem tűnt szokványos kihallgatásnak. A testtartása sokkal feszesebb volt, mint egy ragadozóé, aki lesben állt a prédára. Bajt sejtettem, a szívemben pedig káosz uralkodott. Egyszerre féltem és terítette lelkemre nehéz fátylát a bú. Fejben sikítva kértem segítséget, hogy valaki jöjjön és ne kelljen egyedül lennem ezzel az öntelt, felfuvalkodott hólyaggal. Rögtön Iván képe villant be. Neki szólnom sem kellett és már rohant hozzám, valahogy olyan kapocs alakult ki közöttünk, amin keresztül éreztük, ha a másiknak szüksége volt valamire. És mindig rohantunk egymás karjaiba, még az árvíz és az ítéletidő sem állíthatott meg. Emlékszem, hogy egyszer kb. tíz suhanc rettenetesen össszeverte, odakint vihar tombolt, de azt éreztem, hogy a szívem megszakad, ezért kisurrantam és nekivágtam a rétnek. Elemérbácsi háza mögött találtam rá dideregve, csuromvizesen. A szájából és a szemöldökéből dőlt a vér, az arca a kezei és a karjai ütésnyomoktól éktelenkedtek. Nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem, ő pedig jólesően felsóhajtott. Az a benső fájdalom rögtön megszűnt. Mindig próbált védekezni, ha bántották, sőt, merem állítani, hogy mindegyiküket meg is tudta volna ölni, de, ha komolyabb bántódást okoz, akkor Borodlay őt büntette meg, hisz egy árva szavának ki hinne? A gondolatmenetemet az ajtó nyílása és csukódása szakította félbe. Felkaptam a tekintetemet. Edmond sétált be kimért léptekkel és a vörös fotelba ült. Bíztatóan rám mosolygott, és én tudtam, hogy nem lesz baj. Talán Iván küldte őt a Mennyországból, hogy segítsen, tehát a kapocs még mindig működött. A csendőr elfintorodott.