Fekete csillagok

1 | Bódító

2281 nap telt már el, mióta elhagytuk a Naprendszert. Valamivel több, mint hat éve vette kezdetét ez a mára már végtelennek tűnő út, mely az emberiség reményei szerint messzebbre vezet majd minket még a Földről a legfejlettebb eszközökkel felfedezett, legtávolabbi csillagoknál is. Egy katasztrófák sújtotta világot hagytunk akkor magunk mögött, és azóta sem tudjuk, hogyan alakulhat az emberek sorsa. Egy küldetésre indultunk, ahonnan nincs visszaút. Számunkra semmiképp. Igyekeztek tagadni, de mi tudtuk. Csak az adathordozó Rugósiklók útja vezet visszafelé, minden évben kettő az összes addig megszerzett ismeretünkkel azokról a helyekről, amelyeket még a legjobb űrteleszkóp sem láthat.

Az idő megváltozott. Olyan – nem tudom másképp leírni, mert nincsenek rájuk szavak – jelenségeken és anomáliákon haladtunk át, amelyek után már a legénység kora sem egyértelmű. Egy ember van mindösszesen közöttünk, aki hat évvel idősebb ezen a hajón, ahogy annak lennie kellene. A mi esetünkben, mind más. Az egyik társam két évvel több a kelleténél, valaki más hárommal, én magam pedig nyolc évvel. Leegyszerűsítve, mintha tizennégy éve indultam volna útnak, és én mégis ugyanaz a személy vagyok, aki csak hat évet töltött az űrben. Az elektrotechnikai részlegvezetőnk fél lábbal a sírban van, annyira öreg, míg Talikból nem maradt más, csak a csontjai és egy elrohadt, egyszemélyes felderítő gép.

Ha azt várod, hogy most valami jó hír következik, le kell, hogy lombozzalak, barátom. Az űr gyönyörű, az ismeretlen tele van csodákkal, de csakis addig, míg a távolból figyeled. Az ember túlontúl parányi ahhoz, hogy befolyással lehessen ezekre a jelenségekre. Mi is csak annyit tehetünk, hogy próbáljuk megérteni, amit találunk, és közben igyekszünk az őrületünket kordában tartani. Mindenki a sajátját.

Akárhová vigyen minket az Inanna, az a hely lesz a vesztünk. Nagy hajón vagyunk, túl sokan ahhoz, hogy egységet alkothassunk, de ez az egyetlen dolog, amiben mára mind egyetértünk. Számunkra itt már nem lesz boldog befejezés. Azok után, amiket láttunk, semmiképp.

Már megint elkalandoztam.

– De te miért ülsz itt mellettem már megint?

...

– Ne nézz így rám, pontosan tudod, hogy rólad beszélek. Belelátsz a fejembe, olyan szavakat adsz a számba–

Megint hozzád beszélek.

Lehorgasztom a fejem, és megdörzsölöm a halántékomat, mikor ráeszmélek, hol járok már sokadjára.

Észre sem veszed, és el is uralkodott rajtad az őrület. Ez az, amiről beszéltem.

A fehér szobában ülök a kis helyiség közepén álló padon. Nincs itt más bútor, csak ez meg az egész falat kitöltő ablak, ezeken túl minden fehér és steril.

– A szűrő nyolcvan százalékon – szólal meg Parthena a szokásos, monoton hangján, mikor megérintem a panelt a pad szélén.

Parthena a hajó mesterséges intelligenciája, aki mindig mindent szemmel tart. Figyeli a hajót, a környezetünket, minket, pontosabban a tartózkodási helyünket, az egészségi állapotunkat, a pillanatnyi elmezavarainkat, még az átkozott kapcsolatainkat is. Képtelenség ennyi idő után komoly társaság nélkül józannak maradni, így számunkra természetes, hogy elkezdünk vonzódni egymáshoz. Később persze ez mind rossz irányba fog menni, de a viselkedés ezen formája az emberek természetével jár. Ám a természetünk ellenkezik Parthena logikájával, ezért rendkívül nehéz dolgunk van. Szerencsére volt közöttünk egy észkombájn, aki egyezséget ajánlott neki. Nem tudom, mi volt benne, de azóta van magánéletünk. Parthena talán folyamatosan figyel, de ez mára nem más, mint néhány kódsor a memóriájában, és nem zargat folyton minket miatta.