Fekete csillagok

4 | Jóindulatú rablás

– Nézzenek oda. Hendrik Ludger és Levi Rein. Hogy megy a szekér? – üdvözlöm a két díszpintyet a központi csarnok egyik sarkában.

– Adam Fonda és Patrick Vindmann – terül szét sunyi, tudálékos mosoly End arcán. – Nincs okunk panaszra. Talán nektek is csurranhat valami... Persze a megfelelő árért cserébe.

– Iiiigen... az árak – nyújtom el. – Mi lenne, ha megvitatnánk egy „visszautasíthatatlan" üzleti ajánlatot?

– Visszautasíthatatlan – nyomatékosítja Patrick kicsit közelebb hajolva.

– Hm – Levi elgondolkodva vakarja meg az orrnyergét a ceruzájával. – Vajon mi olyat tudtok felajánlani, amit képtelenség lenne visszautasítani?

– Máris mutatom – mondom, lehuppanva szorosan mellé a falból kiugró padra. Lepöccintem a tollat, közben Levi kényelmetlen kifejezését nézem – Nézd csak, itt egy Tamako nyomásszabályzó – mutatok az egyik sorra. – Meg egy lengyel fűtőtekercs...

Patrick utánozza a mozdulatomat End mellé ülve, így egészen összeszorítjuk őket. Levi arcán a kényelmetlenséget egy pillanat alatt dühvel vegyes meglepődés váltja fel, mikor meglátja a gyűjteményünket. A tollért nyúl, de nem hagyom neki, hogy megkaparintsa.

– Tetszik a listánk? – kérdezem vidáman.

Levi a kezét ökölbe szorítva igyekszik palástolni az indulatot, ami elöntötte. Kortyol egyet a poharából, majd leteszi az asztalként szolgáló ládára.

– Honnan szereztétek ezt?

– Semmi tagadás? Hm, többet vártam tőletek – ingatom a fejem. – Megvannak a módszereink. Szóval. Mit érne nektek, hogy ez a pár sor ne kerüljön véletlenül Délia vagy Kailash napi teendői közé?

Szünetet tartok, de a várva várt válasz nem érkezik. Az előttünk elhaladó férfi gyanakvását elaltatom egy bólintással, aztán a falnak döntöm a fejem.

– Velünk lehet beszélni, de ez csak akkor fog menni, ha elkezdesz szavakat formálni. Tudod, mint oké vagy ilyenek.

– Mit akartok? – motyogja Levi alig hallhatóan.

Óvatosan, a véletlen pillantások elől elrejtve átnyújtom neki a cetlit, amire összeírtam, mi a hallgatásunk ára. Átfutja a papírdarabon szereplő tárgyakat, aztán End kezébe nyomja, aki amint meglátja, mit akarunk, felugrana, de Patrick készült erre, és a kezével a holland vállán lent tartja.

– Nyugi. Csak beszélgetünk, nem igaz? – mondja End enyhén torzuló arcát látva.

– Ezt sose kapjátok meg – jelenti ki Levi.

– Még jó, hogy nem! – fakad ki End is – Ez kész rablás!

– Jóindulatú rablás – javítom ki. – Ha kitudódik, hogy ilyen úton szerzitek be a dolgaitokat, az lesz a legkevesebb, hogy a perc törtrésze alatt felszámolják az üzleteteket, ti pedig mehettek a zárkába. Nem tudom pontosan, de valahogy így lenne, ugye? – nézek át a két holland orra előtt Patrickre.

– Valószínűleg. De mivel mi nem vagyunk kőszívűek, felajánljuk nektek ezt a kis kompromisszumot, amiben mindenki jól jár – megveregeti End vállát. – Gondoljátok át. De azért ne tartson túl sokáig.

Felállunk. Levi és End a padról összepréselt ajkakkal néz fel ránk, ami nagyon késztet rá, hogy egy gunyoros, sötét mosolyt adjak nekik ajándékba, ám visszafogom magam, mert a végén még kihívásnak vennék, és buknánk ezt a sok, szép alkatrészt.

Elballagunk a tárgyalás helyszínéről, majd amint kikerültünk a két jómadár látómezejéből, az öklünket összeütve fojtott röhögés közepette szaporázzuk meg a lépteinket.

– Te láttál az arcukon bármi kárörvendésre utaló jelet? – kérdem Patricktől.

– Egy rándulást sem. Szerintem nincs közük ahhoz a lyukhoz. És azt gondolom, hacsak nem Yan vagy Rom tette, akkor más nem is lehetett. Nekem az a véleményem, hogy cserélnünk kellene a tartályt.