Fekete csillagok

11 | Álom és ima

Rövid az út a szerelőcsarnokig, és szerencsére nem látok senki mást. Sem élőt, sem szobrot. Egymás után nézek be a kis szobákba, irodákba valamint a kisebb termekbe, de sehol egy lélek. A háromból az első fő helyiségben változik meg a helyzet.

Egy legalább nyolc-tíz méteres külső merevítő oszlop zuhant le az ideiglenes tartóelemekről, maga alá temetve ezzel az egyik itt dolgozót. Alighanem gyors halála lehetett, mivel a fémtömeg alól csupán a derekától lefelé lóg ki, és tekintve, hogy engem a puszta gravitáció majdnem összetört, őt ez a roppant súly kapta el. Második pillantásra tűnik csak fel, hogy az oszlop körül még az acélpadló is enyhén be van horpadva. Bizonyára alaposan megkínozta azt is a nyomás. Ahogy nézem az előttem elterülő képet, szöget üt egy talány a fejembe. Nem egy külső gravitációs hatás érte a hajót, hanem itt belül kellett valaminek történnie, különben letértünk volna a pályánkról, amit észrevettünk volna. Egyrészt a hajó rég azon lenne, hogy megálljon, másrészt a független riasztórendszerek hangja és fénye töltene be mindent, amelyek a meghatározatlan útvonal jelentette veszélyre figyelmeztetnének. De ilyesminek egy pillanatig sem volt nyoma. Ez alapján valószínű, hogy az anomália okozhatta azt is.

A lezuhant oszlop és a holttest körül hatan állnak. Mindenki más pozícióban, de mindegyikükön a rettegő erőlködés mutatkozik. Egyikük sem több egy pillanatképnél. Nem lépek be a helyiségbe, nem akarok a közelükbe kerülni. Kell egy határvonal, ahonnan nézve még biztonságban tudhatom a józanságomat. Pontosan ez az a távolság, ahonnan még nem érzem rémisztőnek a társaim látványát.

Továbbmegyek. A következő csarnok üres. A harmadikhoz érve baljós érzésem támad. Nem látok bent semmit, ami indokolná, ám az ösztöneim azt súgják, hogy ne lépjek be oda. Csupán két ember van bent, és az egyikük megmozdul. Valaki még tudatánál van ott, de a terem közepén lévő láda- és alkatrészkupac akadályoz a tisztán látásban. Az a valaki biztosan segítségre szorul, az lenne a helyes, ha odarohannék hozzá, azonban habozok.

A szinte kézzel fogható csendet szívrohamként töri meg Parthena hangja, amikor egy közvetlenül mellettem lévő hangszóróból az indulási szekvenciáját mondja be.

– Üdvözlöm az Inanna mélyűrkutató csillaghajó legénységét!...

Ijedtemben előre ugrok, egyenesen be az ajtón. A szívverésemet keresem, mert Parthena egészen biztosan kiegyenesítette az EKG-mat egy másodpercre.

– Te mi a jó francot– ?! – sziszegem neki.

– Elnézését kérem, amiért megijesztettem önt.

– Az... Mi volt veled eddig? – kapkodok levegő után.

– Ismeretlen eredetű zárlat lépett fel, amelynek következtében a központi egységem túltöltődött. A hardverek nem bírták a terhelést, ezért vészleállást kellett végrehajtanom, hogy a hajó inaktív rendszereit ideiglenesen felhasználva korlátozott teljesítmény szükségessége mellett működőképessé tegyem magam.

– Tehát újraindultál, és momentán nem vagy teljes kapacitáson.

– Egyszerűen szólva, igen.

– Hogy áll a hajó? Mi a helyzet a legénységgel?

– A hajó több szektora hibát jelez. A vezérlőrendszerek nyolcvanhárom százalékát nem tudom elérni, így diagnosztikát sem tudok lefuttatni. Az érzékelőkkel követni tudom a hajó teljes éber, százkilencvenkilenc fős legénységét. Az elemzések szerint mindannyian általánosan jó egészségnek örvendenek, azonban a többség nem reagál a kommunikációra.

– Egy szobortól ne várd, hogy megszólaljon...

– Attól tartok, nem értem ezt a kijelentését.