Fekete csillagok

10 | 'Aki még itt van velünk...'

A folyosó teljes hosszában legalább két tucat férfi és nő mered egymásra vagy maga elé mozdulatlanul. Ketten fekszenek, a legtöbben a falnak dőlve vagy az út közepén ülnek, a többiek pedig mintha az ülők és a fekvők segítségére akartak volna sietni, ott guggolnak fölöttük, ám a kezeik megálltak a levegőben. Az egyik nő haját a lehajlásának lendületétől fellibbenve kapta el a valami, és a szoros lófarka most ugyanúgy áll, a láthatatlan erő által a magasban tartva.

Nem ismerem mindegyiküket név szerint, de a kimerevített arcok látványa így is a csontomig hatol. Rajtuk nem könnyed vagy boldog kifejezés ül, hanem kimerültség, fájdalom, ijedtség és rettegés.

Lassan, szinte csoszogva sétálok el a szerencsétlenül járt társaim mellett egy furcsa új gondolattal a fejemben. Lehajolok az egyik ülő, térdeit karjaival szorosan magához vonó fiatal srác mellé. Nem tudom, mitől kellene tartanom, mégis olyan távolságot tartok tőle, hogy egészen ki kell nyújtanom a kezem, hogy hozzáérhessek. Két ujjamat a nyakára tapasztom. Nincs pulzusa. Ezután a kézfejemet a szája és az orra elé tartom a légzését vizsgálva. Érthetetlen módon ott melegebb a levegő, mint bárhol máshol a folyosón. Megnézem, hogy az én szám előtt is ilyen hőmérsékletet érzek-e. Az ujjaim pontosan ugyanolyannak mutatják a leheletem hőjét, mint a fiú orra alatti levegőt. Az valóban az általa kifújt levegő lenne? Ez hogy lehetséges? Nem hűlt le rögtön, hanem még mindig ott érződik.

Őszintén fogalmam sincs, hogyan értelmezhetném ezt a gondolatot. Gyakorlatilag nem halottak, de nem is élnek. Úgy tűnő, megállt körülöttük az idő, és erről valami azt súgja, hogy nem átmeneti állapotról van szó.

A rideg elképzelést egy a szemem sarkából észlelt mozdulat űzi ki a fejemből. Guggolva figyelem, ahogy a magas, fekete bőrű Mpho toppan be a folyosóra. Meglátva, kimért léptekkel halad felém, a lábai alatt heverő testekre szinte rá sem néz, majd a mérhetetlen aggodalom terhével az arcán áll meg fölöttem.

– Egyedül vagy, Adam? – kérdi olyan halkan, ahogy még régen a Földön a temetőkben beszéltünk, hogy ne bolygassuk a halottak nyugalmát – Hogy érzed magad?

Nem válaszolok, jelét sem adom bármiféle reakciónak, csak egyenesen Mpho szemébe nézek, amiből tudja a választ.

– Találkoztál bárkivel, aki még itt van velünk?

Milyen finom megfogalmazás.

Aki még itt van velünk...

– Lehet még itt bárki? – kérdezem lemondó hangon, mivel a folyosó képe után, az élettelen szobrok látványától, amelyek a társainkból maradtak, elveszítettem a bizakodásomat.

– Igen – szögezi le halvány meggyőződéssel a hangjában, – és mindenkit meg kell találnunk. Nyolcan vannak a kiskantinban, akikről tudok, kettő közülük eszméletlen. Veled együtt már tízen vagyunk. Igenis kell lenniük embereknek a hajón, akik tudatuknál vannak.

– Kik vannak ott?

Mpho felsorolja mind a nyolc ember nevét, de Patrick nincs közöttük.

– Kerestetek már másokat?

– Még nem. Eddig azon voltunk, hogy megnyugtassuk azokat, akiket súlyosabban érintett az anomália, és kiborultak. Juliát és Adriánt le kellett szedálnunk, mert a pánikrohamuk szélsőséges reakciókat váltott ki.

– Mindenkinél voltak hasonló tünetek?

– Igen. Irracionális félelemérzet, remegés, fokozott izzadás...

Feltartom a kezem, hogy befejezze. Nem kell elsorolnia, hiszen én is átéltem ugyanazt, amit ők. A szavai elegendőek hozzá, hogy újra érezzem azokat a perceket. Muszáj szorosan behunynom a szemem, közben az öklömet a padlónak préselve igyekszem elfojtani az újabb hullámot, ami reflexszerűen tör rám Mpho szavai hallatán. Eszerint ez a reakció a hártya valamiféle természetes hozadéka.

– Te is láttad a képmásokat a jelenség másik oldalán? – állok fel, miután összeszedem magam.

– A sok-sok embert? Mindannyian láttuk, de senki se érti, mit jelenthet.

– Vajon mivel állhatunk szemben?

Ez az, amire egyikünk sem tudja a választ, csupán egymást nézzük.

– Amíg ezen rágjuk magunkat, nézzük át a hajót – javaslom, mire Mpho bólint. – Én megyek a műhelyek felé, te pedig a híd felé. Jó lesz így?

– Induljunk.