Széttépett érzelmek (Babylon ff.)

Negyedik fejezet

A kollégium felé sétálva lábdobogás ütötte meg a fülem a hátam mögül.

– Ha azt mered mondani, hogy megfeledkeztél rólam, én megharagszom.

Döbbenten fordultam hátra, hirtelen nem ismertem meg a hangot. Aztán, amikor megláttam a lenőtt göndör frizurát és a nevető szemeket, rögtön megnyugodtam.

– Szia Leander! Annyira szaladtál, már azt hittem, hogy valaki el akar rabolni.

– Ennyire ijesztő lennék? – hitetlenül nevetve csóválta a fejét.

– Nem. Épp ezért érdekes is, hogy egy ilyen barátságos és vigyorgós ember miért játszik metál zenét.

– Azért, mert senki nem nézi ki belőlem. Meg lehet lepni vele az embereket. Amúgy nem – nevetett fel velem együtt a saját poénján. – Ezt szeretem, és kész. Ez esik jól a lelkemnek.

– Az a sötét lelked – csóváltam meg a fejem.

– Mondod ezt úgy, hogy te is bírod a rockzenét. A te lelked sem éppen a legvilágosabb.

– De vannak benne fehér foltok és apró kis lyukak is, amiken keresztül érkezik a fény és ad némi világosságot. Máskülönben már rég bepókhálósodott volna a belsőm.

Leander pislogva nézett rám.

– Mi van a te agyadban?

– Nagyon sok minden. A világ legkülönbözőbb dolgai és gondolatai lakoznak ott.

– Hű... Sose találkoztam még olyan emberrel, akinek ilyen érdekes gondolatai vannak – nevetve reagáltam erre. – Amúgy, – folytatta Leander – megígértem neked, hogy fogunk még találkozni és kitárgyaljuk a zenekar témát. Eltelt a koncert óta két hét és hiába kerestelek, soha nem voltál sehol! – háborodott fel a férfi.

– Sajnálom. Rám zúdítottak egy jó nagy adag beadandót. Mi lenne, ha holnap, két óra körül találkoznánk?

– Körül? – húzta fel a szemöldökét.

– Jó, na, akkor pontosan kettőkor.

– És hol? Szerintem kényelmesebb lenne egy épületen belül. Mit szólnál, ha hozzánk mennénk? Csabival ketten lakunk egy kis lyukban. Őt biztosan nem zavarja, ha van egy plusz ember délutánra. Meg persze, ott akár gitározhatok is. Vagy amit szeretnél és tudok rajta játszani. De, felteszem, nem várod el, hogy trombitáljak – már a lyuk méretű lakás említésétől kezdve kuncogtam, de az utolsó mondataira kirobbant belőlem a nevetés.

– Oké, az jó lesz. Lehet, hogy még szavadon foglak és eljátszatok veled valamit.

Másnap délután 2 óra 18 perckor egy loholó Leander közeledett felém. A kollégium melletti parkban egyeztetjük le a találkozót.

– Késünk, késünk, Köteles Leander?

– Ezek a művészek... Szörnyűek, állandóan késnek – csóválta a fejét rosszallóan. – Adhatok egy ölelést?

Felvontam a szemöldököm és elgondolkodva néztem fel rá. – Egye fene.

Miután Leander alaposan megölelgetett elindult ki a parkból, és intett, hogy kövessem. Egy húsz perces buszozás után a város egy bérházakkal tömött részén találtam magam. Az egyik épület harmadik emeletének gangján sétáltunk. Az énekes olyan hirtelen fékezett le, hogy én a hátának ütköztem.

– Bocsi, kicsit lassúak a reflexeim.

– Semmi baj. Meg sem éreztem. Légy üdvözölve szerény kis egérlyukunkban! – tárta ki az ajtót előttem.

Besétáltam a lakásba, közben Leander mögöttem bezárta az ajtót. Az előszoba annyira aprócska volt, hogy széltében csak egy ember fért el. A nappalinak kikiáltott részt – amiben egy kétszemélyes kanapé, egy fotel, egy öreg TV és egy kicsi könyvespolc helyezkedett el – egy ebédlőasztal választotta el a konyhabútoroktól. Leander, Csabi szobáját kihagyva, belökte az ajtókat. A középső rejtette a fürdőszobát. Az ajtóval szemben mosdókagyló, a bal oldal két szögletében zuhanyzó és WC állt. A saját lakrésze már érdekesebbnek bizonyult. Gitár, basszusgitár és mikrofon. Erősítők és kábelek mindenfelé. Az egyik falhoz tolva szintetizátor állt. Leander lehuppant egy forgószékre, és karját az ágya felé lendítve jelezte, hogy tegyem le magam én is. Ugyan, az albérlet falait nem festhették át, még így is sikerült az ízlésük szerint berendezni a kecót.

– Íme a Leander birodalom! Helyhiányban szenvedek és néha füstszag van, de remélem ez nem ijeszt el.

– Ne aggódj, nem terveztem kiugrani az ablakon.

– Örülök. Nem akarlak a temetéseden viszontlátni. Hozok valami nasit –.pattant fel az íróasztala mellől. – Csipsz vagy gumicukor, és gyümölcslé vagy kóla? – fordult még hátra az ajtóban.

– Gumicukor és gyümölcslé.

Amíg Leander odakint gyűjtögette a kaját, én körbe sétáltam a szobájában. Szemügyre vettem az asztalt, amin roskadoztak a papírok és az íróeszközök. Egy kis méretű könyvespolcon néhány tankönyv és füzet mellett több szépirodalmi kötet is helyet foglalt. Egy régebbi Bánk bán kötetet forgattam a kezemben, amikor visszatért. A kiadás éve után kutattam, miközben ő letette az asztalra a szajrét.

– Diákkönyvtár. Második kiadás. 1979-es.

– Az huszonnyolc év – ámultam el.

– És remélem még sok szép évet meg fog élni.

Úgy tűnt, Leander egy kissé elérzékenyült. Olyan szentimentálisan bámult maga elé, mintha egy élő emberről beszéltünk volna, nem pedig egy rég kiadott könyvről. Ezt szóvá is tettem neki.

– Ez a könyv családi örökség. Apáról fiúra száll. Réges-rég az apámé volt, aztán én kaptam meg középiskolás koromban. Majd egy szép napon én is tovább adom a fiamnak.

– Tiszteled a hagyományokat. És úgy látom szereted is őket.

– Szükségünk van rájuk. Máskülönben elvesznénk önmagunk lenni.

A hazafelé tartó úton – a nála talált könyv hatására – főleg az irodalom volt terítéken. Alaposan kifaggatott.

– Nagy kedvencem az angol klasszikus. Charlotte Brontë, Jane Austen, Louisa May Alcott, Lucy Maud Montgomery. De a krimit is szeretem. Agatha Christie a szívem csücske.

Türelmesen végighallgatta a beszámolómat, aztán feltett egy újabb kérdést. És még egyet. És még egyet.

– Legközelebb én kérdezek tőled. Semmit sem tudtam meg, míg te rengeteg dolgot – dorgáltam meg egy kicsit.

– Igenis főnökasszony! Ahogy parancsolja – vigyorgott az arcomba, majd egy gyors mozdulattal az ölelésébe zárt. Meglapogattam a hátát, amit láthatólag rossz néven vett és ennél kicsit többet szeretett volna, de én már fordultam is a kollégium bejárata felé.

– Köszönöm a délutánt, szia Leander!

– Szia Vendi!