The Last of Us

16

Megcsókoltam. Aztán újra megcsókoltam. Aztán megint.

- Elég. – nevetett bele a csókba a férfi. – Nem bírok veled.

- Vénember. – dőltem a hátamra, de közel maradtam hozzá.

Tavaszodott. A nap sütötte az arcomat, a szellő kellemesen fújt és minden újra zöld volt. Egy hátsókertben feküdtünk egy elhagyatott kisváros elhagyatott házánál és kiélveztük a délutánt, már csak napokra voltunk a célunktól. Salt Lake City. Az utolsó reményünk.

A télen történtek óta megváltozott hármunk között valami. Ellie sokkal visszahúzódóbb lett, keveset beszélt, sokszor elbambult. Tudtuk, hogy idő kell neki, hogy feldolgozza a történteket, próbáltunk vele beszélni, segíteni neki, de igazán ő fogja tudni megoldani magában. Az emberek sokkal gonoszabbak tudnak lenni, mint a fertőzöttek. Mi ketten Joellel már túl sok mindenen átmentünk, ott voltunk az elején, majd küzdöttünk a túlélésért, sok mindent láttunk, de Ellie, ő még fiatal volt, nem találkozott még az igazi gonosszal egészen idáig.

Joel ezzel szemben le se vette a szemeit rólunk, ha kicsit is eltávolodtunk rögtön keresni kezdett. Éjszaka többször felriadt, ellenőrizte megvagyunk-e még, oh és beszélt. Rengeteget beszélt és néha nevetgélt. Próbálta oldani a feszültséget a maga módján. Ellie nem vette a lapot sokszor, én azonban észrevettem, hogy visszatért az a férfi a társaságunkban, aki régen volt. Mielőtt minden elkezdődött volna.

És én? Én fülig szerelmes voltam. Állandóan kerestem a fizikai kontaktust. Éjszaka hozzábújtam, napközben, séta közben sokszor hozzáért a kezem a kezéhez. Azonban sokszor voltak rémálmaim, amik után nem tudtam már visszaaludni, így elképesztően sok időt töltöttünk ruha nélkül is hajnalonta Joellel. Valószínűleg sokszor pótcselekvés volt, de ő nem panaszkodott, én pedig minden alkalommal megnyugodtam, hogy valóban itt van és valóban él. A történtekről képtelen voltam beszélni, de szemmel tartottam Elliet, igyekeztem a tudtára adni, hogy, ha szüksége van valamire vagy egy beszélgetésre, akkor ott vagyok és láttam rajta, hogy hálás ezért, de sose nyitott felém.

- Merre jársz? – Joel végigsimított a csupasz karomon, amibe beleborzongtam.

- Azon tűnődtem, hogy, ha visszamentünk Jacksonba keresnem kell egy fiatalabb szeretőt, aki jobban bírja.

Válaszként felhorkantott a férfi, mire kuncogni kezdtem. Fölém támaszkodva harapta meg a fülemet és belemorgott;

- Majd én megmutatom.

- Oh igen?

- Oh igen.

Erős keze végigsimított a derekamon és megmarkolta a csípőmet, mire önkéntelenül is felé mozdult a testem. Ez a szenvedély remélem, hogy sose fog köztünk elmúlni. Durván megcsókolt, de ezt szerettem, végigsimítottam az izmos karján, majd az oldalán, hasán, a sebhely körül, mire belenyögött a csókba. Érzékeny volt még mindig. Ahogy haladt lefelé a kezem a v-vonala mentén meghallottam az ajtócsapódást a ház felől. Összerezzentem és elszakadtam a csókból.

- Visszaért.

Joel felpillantott, majd feltérdelt és a ház felé fordult. Tudtam, hogy Ellie csak a kedvünkért hangoskodik, hogy még időben fel tudjunk öltözni esetlegesen. Jobbnak láttam így tenni, majd besétáltunk mi is.

- Olyanok vagytok, mint a nyulak, csak jóval hangosabbak. – Ellie a konyhában ült, a bolyongása alatt szerzett konzerveket pakolta éppen ki az asztalra.

Nyakig pirultam, de egyikőnk se reagált.

- Holnap tovább indulunk innen, pár nap és megérkezünk a városba.