The Last of Us

11

Tépelődtem, hogy mit tegyek. Menjek utána vagy maradjak itt? Mindkét opció szükséges volt, Ellie egyedül az erdőben, ki tudja kivel vagy mivel találkozhat, de Joel beteg volt. Dühömben a földbe rúgtam, majd lesiettem a pincébe.

- Hey... - cirógattam meg Joel kezét, aki fáradtan fordította felém a fejét. – El kell menjek, Ellie után.

Láttam a tekintetén, hogy feldolgozza az információkat, majd ahogy gyengén megszorítja a takarót. Ismertem, tudtam, hogy arra gondol, hogy menjek és hagyjam itt, akár végleg is, csak a kislány legyen biztonságban.

- Visszajövünk. – puha csókot nyomtam a forró homlokára, újra megitattam, majd felkeltem és vissza se nézve eljöttem.

Szerencsére a hóban könnyű volt követni a nyomokat, bár amúgy is tudtam, hogy merre tarthat. A probléma azzal volt inkább, hogy nem találtam meg ott, ahol a nyomokból ítélve a szarvas elpusztult. A még nagyobb probléma pedig azzal volt, hogy nem csak a lány lábnyomait találtam meg. Visszamentem a kikötött lovamhoz és magamhoz vettem a puskámat is, majd a nyomukba eredtem.

Késő délutánra járt mire egy kihalt gyárhoz értem és megláttam, hogy füst száll fel az egyik épületből, azonban mielőtt ráléphettem volna az odavezető útra kattogás harsant tőlem nem messze. Azonnal megdermedtem. A francba...

Nekisimultam egy fa törzsének és lecsúsztam a tövébe, a fertőzött nem messze haladt el tőlem és ahhoz az épülethez tartott, ahol reményeim szerint Ellie is tartózkodott. Felmértem a helyzetet, eggyel még elbírok én is. Már épp felkeltem, amikor meghallottam, hogy nem egy van, az összes az épület felé tartott, ahonnan nemsokára eldördült az első lövés.

Nem tudtam volna keresztülverekedni magam, így kerestem egy magasabb helyet, ahonnan rálátásom volt a területre. Hallottam a kislány hangját, nem volt egyedül, és ennek egyelőre nem tudtam, hogy örülhetek-e vagy sem. Kívülről segítettem leteríteni a hordát, ami megrohamozta az épületet.

Nagyon sokan voltak, sokkal többen, mint amire számítottam és gyűlöltem, hogy nem tudok többet tenni. Láttam, amikor Ellie és egy ismeretlen férfi az egyik épületből átmenekül egy másikba, amikor lelőttem egy fertőzöttet úgy éreztem a lány is észrevett engem, de, ha lemásztam volna megkockáztatom, hogy elkapjanak.

A rohamnak olyan gyorsan lett vége, ahogy elkezdődött, mire megláttam Elliet és a férfit egy átjáróban már lefelé tartottam. Beszélgettek, úgyhogy talán nem volt ellenséges alak, de nem akartam közelebbi kapcsolatba kerülni senkivel se. Ahogy a házak között siettem feléjük észrevettem még egy alakot, akinél fegyver volt. Olyan gyorsan torpantam meg, hogy majdnem orra estem, de még mielőtt észrevehetett volna a másik alak nekisimultam az egyik épület falának. Csapda. Átvetettem a puskát a vállamon és előhúztam a combomra erősített pisztolyomat. A lehető leghalkabban osontam az újabb ismeretlen után és figyeltem. A meglepetés ereje velem volt, ha egy ujjal is hozzáérnek Ellihez biztos, hogy golyót eresztek a fejükbe.

Igazam volt, az újonnan érkező férfi felemelt fegyverrel lépett az épületbe, azonban az, aki Ellievel volt nyugodtan szólt hozzá:

- James engedd le a fegyvered.

- Nem engedem le! Nem engedhetjük el!

- Engedd le! – szólt rá erélyesebben, mire a másik leeresztette a kezét, erre én is az ég felé fordítottam a sajátomat, de ugrásra készen maradtam. – Most pedig add oda neki a gyógyszert.

Gyógyszer? Éreztem, ahogy a gyomromban szárnyra kapnak a pillangók a reménytől.

- A többiek nem lesznek boldogok ettől – szinte köpte a szavakat az ajtóban álló férfi, de kis csomagot dobott Ellie lábaihoz. A kislány azonnal felkapta a csomagot és találkozott a tekintetünk egy másodpercre. Láttam, ahogy átsuhan az arcán a megkönnyebbülés.

- Valóban, de ez nem a te dolgod. – folytatta nyugodt hangon a másik.

- Takarodjatok az utamból! – Ellie közbevágott és az ajtó felé hátrált, mostmár bármi legyen meg tudom védeni.

- Nem fogod túlélni odakint sokáig. – szóltak utána bentről. – Én meg tudlak védeni.

- Nem, kösz.

Ellie sarkon fordult és kiszaladt, a férfiak nem követték. A nyomába eredtem és megkerülve az épületet mellé szegődtem. Nem szóltam hozzá, ő se hozzám, végigfutottunk a visszafelé vezető úton az erdő felé. Haragudni akartam rá, tényleg, de még is megértettem miért tette, amit tett, én is vakmerő voltam még eleinte. Egy szót se váltottunk, amíg el nem értük az ő, majd az én lovamat.

- Kik voltak ezek?

- Azok, akik megtámadtak az egyetemen. Tudják, hogy mi öltük meg a társaikat. – remegett a hangja, amitől szinte már bűntudat fogott el annak ellenére is, hogy ő szökött meg.

- Mi? Az nem lehet...

- Hát pedig tudják!

- És a gyógyszer?

Ellie nem válaszolt. Hazáig vágtattunk a lovakkal csöndben. Otthon mire kikötöttem a két lovat és leértem a pincébe a kislány beadta a gyógyszert a férfinak. A lépcsőről figyeltem őket, Joel reszketett a betegségtől, Ellie mellette feküdt. Igazi apa-lánya kapcsolat alakult közöttük, ezt bárki láthatta külső szemmel. Elmosolyodtam, ha mindezt túléljük már tudtam is, hogy hol fognak lakni a városban. Talán végre a férfi is meggyógyulhat lelkileg és talán volt még jövő mindenki számára, egy nyugodt élet, talán egy vakcinával. Elszorult a torkom a hirtelen rámszakadt remény érzésétől. Túl sok mindent akartam, pedig tudtam, hogy ennyi mindent nem kaphatok meg. Hirtelen hagyott el az erőm, nagyon fáradtnak éreztem magam és semmi mást nem akartam, csak aludni végre.

Levánszorogtam a lépcsőn és eldőltem a férfi másik oldalához bújva, éreztem, hogy a keze az enyémet kezdi keresni a takaró alatt, és hiába próbáltam elnyomni, a remény újra a torkomat szorongatta. Egy közös jövő.