souls don't meet by accident | hyunlix

broken - isak danielson

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

𝙳𝚘 𝚢𝚘𝚞 𝚗𝚎𝚎𝚍, 𝚍𝚘 𝚢𝚘𝚞 𝚗𝚎𝚎𝚍 𝚜𝚘𝚖𝚎𝚘𝚗𝚎?
𝙰𝚛𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚜𝚌𝚊𝚛𝚎𝚍 𝚘𝚏 𝚠𝚑𝚊𝚝'𝚜 𝚝𝚘 𝚌𝚘𝚖𝚎?
𝙸𝚏 𝚢𝚘𝚞 𝚕𝚎𝚊𝚟𝚎 𝚝𝚑𝚎𝚗 𝚠𝚑𝚘 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚝𝚑𝚎 𝚗𝚎𝚡𝚝 𝚘𝚗𝚎 𝚋𝚎?
𝚆𝚒𝚕𝚕 𝚑𝚎 𝚍𝚘 𝚝𝚑𝚎 𝚜𝚊𝚖𝚎 𝚘𝚛 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚑𝚎 𝚕𝚎𝚝 𝚢𝚘𝚞 𝚜𝚎𝚎?
𝚈𝚘𝚞 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚑𝚊𝚟𝚎 𝚝𝚘 𝚑𝚞𝚛𝚝,
𝚢𝚘𝚞 𝚍𝚘𝚗'𝚝 𝚑𝚊𝚟𝚎 𝚝𝚘 𝚑𝚞𝚛𝚝 𝚊𝚗𝚢𝚖𝚘𝚛𝚎
𝚆𝚒𝚝𝚑 𝚊 𝚕𝚒𝚝𝚝𝚕𝚎 𝚝𝚒𝚖𝚎,
𝚝𝚊𝚔𝚎 𝚊 𝚕𝚘𝚘𝚔 𝚊𝚗𝚍 𝚏𝚒𝚗𝚍 𝚠𝚑𝚊𝚝 𝚢𝚘𝚞'𝚛𝚎 𝚜𝚎𝚊𝚛𝚌𝚑𝚒𝚗𝚐 𝚏𝚘𝚛
𝚈𝚘𝚞 𝚊𝚛𝚎 𝚋𝚛𝚘𝚔𝚎𝚗 𝚘𝚗 𝚝𝚑𝚎 𝚏𝚕𝚘𝚘𝚛
𝙰𝚗𝚍 𝚢𝚘𝚞'𝚛𝚎 𝚌𝚛𝚢𝚒𝚗𝚐, 𝚌𝚛𝚢𝚒𝚗𝚐
𝙷𝚎 𝚑𝚊𝚜 𝚍𝚘𝚗𝚎 𝚝𝚑𝚒𝚜 𝚊𝚕𝚕 𝚋𝚎𝚏𝚘𝚛𝚎
𝙱𝚞𝚝 𝚢𝚘𝚞'𝚛𝚎 𝚕𝚢𝚒𝚗𝚐, 𝚕𝚢𝚒𝚗𝚐
𝚃𝚘 𝚢𝚘𝚞𝚛𝚜𝚎𝚕𝚏, 𝚝𝚑𝚊𝚝 𝚑𝚎'𝚕𝚕 𝚏𝚒𝚗𝚍 𝚑𝚎𝚕𝚙
𝚃𝚑𝚊𝚝 𝚑𝚎 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚌𝚑𝚊𝚗𝚐𝚎 𝚝𝚘 𝚜𝚘𝚖𝚎𝚘𝚗𝚎 𝚎𝚕𝚜𝚎
𝙱𝚞𝚝 𝚢𝚘𝚞'𝚛𝚎 𝚋𝚛𝚘𝚔𝚎𝚗 𝚘𝚗 𝚝𝚑𝚎 𝚏𝚕𝚘𝚘𝚛
𝚂𝚝𝚒𝚕𝚕 𝚊𝚜𝚔𝚒𝚗𝚐 𝚑𝚒𝚖 𝚏𝚘𝚛 𝚖𝚘𝚛𝚎
𝚆𝚒𝚕𝚕 𝚢𝚘𝚞 𝚕𝚎𝚊𝚟𝚎 𝚘𝚛 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚢𝚘𝚞 𝚌𝚊𝚛𝚛𝚢 𝚘𝚗?
𝙸𝚜 𝚢𝚘𝚞𝚛 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚏𝚛𝚘𝚖 𝚋𝚎𝚏𝚘𝚛𝚎 𝚜𝚝𝚒𝚕𝚕 𝚜𝚝𝚛𝚘𝚗𝚐?
𝙸𝚏 𝚢𝚘𝚞 𝚕𝚎𝚊𝚟𝚎, 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚢𝚘𝚞 𝚔𝚎𝚎𝚙 𝚝𝚑𝚎 𝚖𝚎𝚖𝚘𝚛𝚢
𝚃𝚑𝚊𝚝 𝚖𝚊𝚍𝚎 𝚗𝚒𝚐𝚑𝚝 𝚜𝚘 𝚕𝚘𝚗𝚐, 𝚝𝚑𝚊𝚝 𝚌𝚞𝚝 𝚜𝚘 𝚍𝚎𝚎𝚙?

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

Felix már nem is tudja felidézni mikor érezte magát ennyire felszabadultan. Talán akkor, amikor Hyunjin még a mindennapjai része volt. Talán akkor, amikor még nem kellett aggódnia mások véleménye miatt. Amikor az a fogalom, hogy szerelem még nem volt az élete része.
Akkor minden jobb volt.

Felix most úgy érezte, mintha visszamentek volna az időben. Teljesen elvesztette az időérzékét, kizárta a külvilágot és csak maga elé figyelt. Maga elé, ahol Hyunjin ült – vagyis inkább feküdt – a szőnyegen, és gödröcskéi előszeretettel mutatkoztak meg az arcán, ahogy teljes szívéből nevetett.
Felixnek már hiányzott a fekete hajú nevetése.
Mindig megmosolyogtatta. Olyan rég nem hallotta már.
Nem mintha Hyunjin olyan sokat nevetett volna ebben a külön töltött fél évben, de a szőke ezt nem tudhatta.
Fogalma sem volt, hogy Hyunjin hogy élte meg ezt a pár hónapot. Csak azt tudta, hogy Hyunjin most jól érzi magát, és Felix azt kívánta, bárcsak örökké ilyen boldog maradhatna. Bárcsak mindketten örökké boldogok lehetnének. És persze Kkami is, aki egész nap körülöttük ugrálva próbált belerondítani a fiúk játékába, például azzal, hogy kilopta Hyunjin kezéből a kártyákat, és majdnem el is áztatta a szájában.

Délután volt már, és a téli időjárás miatt hamarabb sötétedett az ég, a Nap már lemenőben volt.

Hyunjin nem volt képes levenni az előtte ülőről a szemét. Legszívesebben a szeplős minden mozdulatát lefestette volna, meg akarta örökíteni a mosolyt az arcán és kirakni a falára, hogy örökké gyönyörködhessen benne. Hyunjin szerint Felix mindig úgy nézett ki, mintha egy festményből lépett volna ki.
Szerinte a szőkét angyalok készítették porcelánból; gyönyörű, de törékeny porcelánból. Felix olyan volt, mint egy polcon tündöklő porcelán figura.
Hiszen egy porcelánt az emberek mindig megcsodáltak, mindenki gyönyörűnek tartotta, de csak kevesen tudták észrevenni a gondosan és hosszú időn keresztül elkészített porcelán mögött bújó igazi értéket, és még kevesebben tudtak vigyázni rá.
Felix pont olyan volt, mint egy porcelán, és Hyunjin mindent megtett volna, hogy ne törjön össze – még jobban.
Ahogy a szeplős felszabadultan felnevetett és Hyunjin szemeibe nézett, az idősebb gyomrában újra életre keltek a pillangók, amik talán soha nem is csillapodtak le teljesen. Még az elmúlt fel év alatt sem. Sőt, mintha most reménykedve kaptak volna új erőre, és Hyunjin valahol utálta magát amiatt, amiért így érzett.
Mindig is jól titkolta, és tudta, hogyan kell levezetnie a feszültséget, de bármivel is próbálkozott, az érzései sosem csillapodtak a szőke iránt. Akkor sem, amikor Felix izgatottan újságolta el neki, hogy megismert valakit. Hyunjin csak boldognak akarta látni a szőkét, és mindig mindenben támogatta őt. Érzései akkor sem csillapodtak, amikor fél éve összevesztek, és Felix azt mondta gyűlöli őt. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a mellkasában lévő fájdalom nem múlt el, az mindig ott volt, de a hasában lévő pillangók valahogy kompenzálták a fájdalmat.
Ő csak azt akarta, hogy Felix boldog legyen, és ezt persze biztonságban, megfelelő körülmények között.
Nem foglalkozott a saját érzelmeivel, az évek alatt már megtanulta, hogy nyomja el őket. Jó mélyre.