souls don't meet by accident | hyunlix

rue - girl in red

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

𝙸 𝚛𝚎𝚖𝚎𝚖𝚋𝚎𝚛 𝚢𝚘𝚞 𝚌𝚘𝚞𝚕𝚍𝚗'𝚝 𝚜𝚝𝚘𝚙 𝚌𝚛𝚢𝚒𝚗𝚐
𝚈𝚘𝚞 𝚏𝚘𝚞𝚗𝚍 𝚖𝚎 𝚠𝚑𝚎𝚗 𝙸 𝚝𝚑𝚘𝚞𝚐𝚑𝚝 𝙸 𝚠𝚊𝚜 𝚍𝚢𝚒𝚗𝚐
𝙱𝚎𝚕𝚒𝚎𝚟𝚎 𝚖𝚎 𝚠𝚑𝚎𝚗 𝙸 𝚜𝚊𝚢
𝙸 𝚝𝚛𝚒𝚎𝚍 𝚜𝚘 𝚑𝚊𝚛𝚍 𝚝𝚘 𝚌𝚑𝚊𝚗𝚐𝚎
𝙰𝚕𝚕 𝚝𝚑𝚎 𝚌𝚛𝚊𝚣𝚢 𝚜𝚑𝚒𝚝 𝙸 𝚖𝚊𝚍𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚍𝚘
𝚃𝚑𝚎 𝚕𝚘𝚗𝚐 𝚗𝚒𝚐𝚑𝚝𝚜 𝚢𝚘𝚞 𝚑𝚎𝚕𝚍 𝚖𝚎 𝚝𝚑𝚛𝚘𝚞𝚐𝚑
𝙱𝚎𝚕𝚒𝚎𝚟𝚎 𝚖𝚎 𝚠𝚑𝚎𝚗 𝙸 𝚜𝚊𝚢
𝙸 𝚌𝚘𝚞𝚕𝚍 𝚗𝚎𝚟𝚎𝚛 𝚋𝚎 𝚜𝚊𝚟𝚎𝚍 (𝙱𝚎 𝚜𝚊𝚟𝚎𝚍)
𝚈𝚎𝚊𝚑, 𝙸 𝚝𝚛𝚒𝚎𝚍
𝚃𝚘 𝚐𝚎𝚝 𝚒𝚝 𝚘𝚏𝚏 𝚖𝚢 𝚖𝚒𝚗𝚍
𝚃𝚘 𝚕𝚎𝚊𝚟𝚎 𝚒𝚝 𝚊𝚕𝚕 𝚋𝚎𝚑𝚒𝚗𝚍
𝙳𝚘𝚗'𝚝 𝚠𝚊𝚗𝚗𝚊 𝚖𝚊𝚔𝚎 𝚒𝚝 𝚠𝚘𝚛𝚜𝚎
𝙸'𝚖 𝚐𝚘𝚗𝚗𝚊 𝚖𝚊𝚔𝚎 𝚒𝚝 𝚠𝚘𝚛𝚔
—
𝙸 𝚛е𝚖𝚎𝚖𝚋𝚎𝚛 𝚢𝚘𝚞 𝚜𝚝𝚊𝚢𝚎𝚍 𝚞𝚙 𝚊𝚕𝚕 𝚗𝚒𝚐𝚑𝚝
𝚃𝚘 𝚖𝚊𝚔𝚎 𝚜𝚞𝚛𝚎 𝙸 𝚠𝚊𝚜 𝚊𝚕𝚛𝚒𝚐𝚑𝚝
𝙱𝚎𝚕𝚒𝚎𝚟𝚎 𝚖𝚎 𝚠𝚑𝚎𝚗 𝙸 𝚜𝚊𝚢
𝙸 𝚠𝚘𝚞𝚕𝚍 𝚑𝚊𝚟𝚎 𝚍𝚘𝚗𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚜𝚊𝚖𝚎
𝙸 𝚑𝚊𝚝𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚠𝚊𝚢 𝚖𝚢 𝚋𝚛𝚊𝚒𝚗 𝚒𝚜 𝚠𝚒𝚛𝚎𝚍
𝙲𝚊𝚗'𝚝 𝚝𝚛𝚞𝚜𝚝 𝚖𝚢 𝚖𝚒𝚗𝚍, 𝚒𝚝'𝚜 𝚜𝚞𝚌𝚑 𝚊 𝚕𝚒𝚊𝚛
𝙱𝚎𝚕𝚒𝚎𝚟𝚎 𝚖𝚎 𝚠𝚑𝚎𝚗 𝙸 𝚜𝚊𝚢
𝙸 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚌𝚊𝚛𝚛𝚢 𝚝𝚑𝚎 𝚠𝚎𝚒𝚐𝚑𝚝 (𝚃𝚑𝚎 𝚠𝚎𝚒𝚐𝚑𝚝)

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

Hyunjin taxit hívott, hiszen a szőke alig állt a lábain.
A hazaút emiatt még csendesebb volt, mint alapból lett volna, és Hyunjin nem tudta, hogyan segíthetne a szőkének. Ez nem valami olyasmi, amit csak úgy el lehet felejteni és könnyen tovább lehet lépni.

Amikor beértek a lakásba Felix megállt a nappali közepén és csak lesütött szemekkel bámulta a szőnyeget, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon.
Tudta, hogy mondania kéne valamit, de nem akart a történtekről beszélni. Akkor és ott nem akart semmiről sem beszélni.
Felpillantott Hyunjinra, aki éppen ekkor zárta be a bejárati ajtót, de amint az idősebb meglátta, ahogy a szőke bizonytalanul szólásra nyitja a száját, gyorsan megelőzte őt.

– Nem kell mondanod semmit. Hacsak magadtól nem szeretnél, persze. De addig is, biztos fáradt vagy. Feküdj le nyugodtan. Oké?

Felixből hirtelen megint előtört a sírhatnék, de egyelőre sikerült visszatartania a könnyeit.
Nem érdemelt meg ennyi gondoskodást.
Hyunjin szavak nélkül is megértette őt – szó szerint.

Bólintott egy aprót, majd Kkamitól elköszönve bement a vendégszobába.
De nem aludt. Persze, hogy nem. Hogy tudott volna?
Már úgyis csak néhány óra volt hátra reggelig, Felixnek pedig nem jött álom a szemére.
Az ágyon ülve a falnak döntötte a hátát, felhúzta a lábait és kezével átkulcsolva őket ráhajtotta a fejét a térdeire.
Bárhogy is próbálta, nem tudott nem a korábban történtekre gondolni. Ahogy az emlékképek előkerültek a lelki szemei előtt érezte, ahogy újra remegni kezd, és csendben újra szabadjára engedte a könnyeit is.
Sosem félt Juwontól, vagy talán mégis, de észre sem vette, mert a fiú teljesen a befolyása alatt tartotta a fiút.
Felix mindig meg akart felelni neki, hálás volt, mert úgy érezte, hogy kell valakinek. De most, hogy így visszagondol az elmúlt egy évre, egyszer sem érezte szeretve magát. Juwon sosem monda ki neki ezt a szót, és tettekkel sem mutatta ki. Felix mégis mellette maradt, mert félt, hogy senki másnak nem kellene.
Még az sem volt rá ilyen hatással, amikor Juwon egymás után többször is megütötte őt, vagy részegen a falnak lökte és olyan szavakkal illette, amiket a legrosszabb ellenségének sem mondana.
Felix aznap este félt Juwontól. Egész végig azt kívánta, bárcsak már vége lenne, úgy érezte magát, mintha csak egy élettelen tárgy lenne. Juwon végig szavakat suttogott a fiú fülébe, de azoktól a szavaktól Felix csak még jobban egyfajta szexjátéknak érezte magát.
Még mindig magán érezte az idősebb érintését – vagy inkább szorítását. Azt hitte sosem lesz vége az estének.
Azt hitte, hogy onnantól kezdve minden éjszakája ilyen lesz.
De aztán betoppant Hyunjin és megmentette őt.
Akkor, amikor a szőkének a legnagyobb szüksége volt rá.
Felix utálta magát, amiért Hyunjin ilyen állapotban látta őt. Azért is utálta magát, mert a fekete hajú mindig mindenben segített neki, ő pedig úgy erezte, hogy sosem viszonozta ezt a sok segítséget. Sőt, még a háláját sem tudta kifejezni.
Fél éve azt mondta Hyunjinnak, hogy gyűlöli őt, és még mindig nem kért érte bocsánatot.
Nem is érti, Hyunjin miért van még mindig mellette.
Nem érti Hyunjint. Nem érti, de hálás neki. Nagyon.

Az idő lassan telt, és Felix szinte a szeme előtt látta felkelni a Napot az ablakon keresztül.
Fogalma sem volt arról, hogy a mellette levő szobában Hyunjin szintén egy percre sem hunyta le a szemeit az éjszaka során. Csak a szőkén járt az esze. Segíteni akart neki, hogy jobban legyen, de nem tudta mit tehetne. Csak azt tudta, hogy mellette lesz. Végig. És sosem hagyja őt el. Meg fogják oldani. Közösen.

Igaz, szombat volt, de egyikük sem akart feleslegesen ágyban maradni ha már amúgy is ébren voltak.
Így mire Felix – fáradtan, vörös és felduzzadt szemekkel és foltokkal az egész testén – kibotorkált a nappaliba, Hyunjin addigra már rég a reggelit készítette.
Még csak hét óra volt.

– Jó reggelt... – suttogta együttérzően a fekete hajú amint megpillantotta a szőkét, és Felix érezte, ahogy a melegség egyből végigáramlik a testén. Egyetlen pillantás elég volt, és a szőke reggele máris sokkal jobb lett. Hogy csinálja ezt Hyunjin?

– Neked is – biccentett, majd közelebb sétálva leült a konyhapulthoz.

– Nem aludtál sokat, igaz?

Felix csak álmosan megrázta a fejét.

– Ma este már biztos jobban fogsz aludni – bíztatta őt az idősebb, mire Felix csak bólintott egyet.

Hyunjin is leült Felix mellé és nekikezdett a reggelinek.
Ma reggel a fáradtság miatt csak szendvicseket készített.
Viszont Felix hozzá sem nyúlt a tányérjához.
Szemeit az ölébe ejtett kezeire szegezte, nem akart sehova máshova sem nézni.

– Egyél legalább egy kicsit.

[ ↻ ]

– Fogyózol? Nem érdekes, maradj ilyen...

[ ↻ ]

– Nem vagyok éhes...

– Tudom, hogy az vagy – sóhajtott halkan Hyunjin, majd hirtelen eszébe jutott valami.

Felkelt a szőke mellől és az egyik konyhaszekrényből kivett egy piros szószos üveget. Felix tányérjához sétált és nyomott a szószból a fiú szendvicsébe.
Felix szemei kikerekedtek, már el is feledkezett erről a szószról. Hyunjin régebben mindig ezt tette bele az ételeibe, ha nem volt étvágya. Valamiért ezzel mindig könnyebben ment neki az evés.

Hyunjin a kezébe vette a szendvicset és Felix szája elé emelte, miközben fejét játékosan oldalra döntötte és apró mosolyra húzta a száját.

– Egy apró harapás?

Megint ez a nézés...
Hyunjin nagyon összezavarta a szőkét.
Felix sóhajtva nyitotta ki a száját, de tényleg csak egy apró falatot harapott a szendvicsből.
A fekete hajúnak viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy boldogan mosolyogva üljön vissza a fiú mellé.
Többet nem erőltette, ette tovább a saját reggelijét, direkt nem szólva a szőkéhez.

Felix legbelül elmosolyodott. Még mindig olyan finom ez a szósz, mint régen volt. És Felix tényleg éhes volt.
Néhány pillanatig csak bámulta az előtte lévő ételt, majd remegő kezekkel megfogta a szendvicset és még egyet beleharapott. Nagyon finom volt.
Hyunjin a szeme sarkából követte végig  a mozdulatsort, és némán hatalmas mosolyra húzta a száját.
Felix megette a reggelijét.