souls don't meet by accident | hyunlix

to let a good thing die - bruno major

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

𝚈𝚘𝚞 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚕𝚒𝚐𝚑𝚝 𝚊 𝚏𝚒𝚛𝚎 𝚏𝚛𝚘𝚖 𝚗𝚘𝚝𝚑𝚒𝚗𝚐
𝙾𝚛 𝚌𝚕𝚊𝚙 𝚊𝚗𝚍 𝚖𝚊𝚔𝚎 𝚜𝚗𝚘𝚠 𝚏𝚊𝚕𝚕
𝚈𝚘𝚞 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚜𝚞𝚖𝚖𝚘𝚗 𝚕𝚘𝚟𝚎 𝚞𝚙 𝚒𝚗 𝚢𝚘𝚞𝚛 𝚑𝚎𝚊𝚛𝚝
𝙸𝚏 𝚒𝚝 𝚒𝚜𝚗'𝚝 𝚝𝚑𝚎𝚛𝚎 𝚊𝚝 𝚊𝚕𝚕
𝙻𝚒𝚏𝚎 𝚒𝚜𝚗'𝚝 𝚕𝚒𝚔𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚖𝚘𝚟𝚒𝚎𝚜
𝙱𝚞𝚝 𝚒𝚝 𝚜𝚞𝚛𝚎 𝚠𝚒𝚕𝚕 𝚖𝚊𝚔𝚎 𝚢𝚘𝚞 𝚌𝚛𝚢
𝚆𝚑𝚎𝚗 𝚒𝚝 𝚍𝚊𝚠𝚗𝚜 𝚘𝚗 𝚢𝚘𝚞 𝚒𝚝'𝚜 𝚝𝚒𝚖𝚎 𝚝𝚘 𝚜𝚊𝚢 𝚐𝚘𝚘𝚍𝚋𝚢𝚎
𝚈𝚘𝚞 𝚌𝚊𝚗'𝚝 𝚍𝚛𝚞𝚖 𝚞𝚙 𝚝𝚑𝚎 𝚑𝚎𝚊𝚛𝚝𝚋𝚎𝚊𝚝𝚜
𝙾𝚏 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚍 𝚘𝚗𝚎𝚜 𝚌𝚘𝚖𝚎 𝚝𝚘 𝚙𝚊𝚜𝚜
𝚂𝚝𝚘𝚙 𝚠𝚒𝚜𝚑𝚒𝚗𝚐 𝚏𝚘𝚛 𝚏𝚘𝚛𝚎𝚟𝚎𝚛
'𝙲𝚊𝚞𝚜𝚎 𝚗𝚘𝚝𝚑𝚒𝚗𝚐 𝚎𝚟𝚎𝚛 𝚕𝚊𝚜𝚝𝚜
𝙸𝚏 𝚒𝚝'𝚜 𝚔𝚎𝚎𝚙𝚒𝚗𝚐 𝚢𝚘𝚞 𝚏𝚛𝚘𝚖 𝚜𝚕𝚎𝚎𝚙𝚒𝚗𝚐
𝚆𝚒𝚙𝚎 𝚝𝚑𝚎 𝚝𝚎𝚊𝚛 𝚏𝚛𝚘𝚖 𝚢𝚘𝚞𝚛 𝚎𝚢𝚎
'𝙲𝚊𝚞𝚜𝚎 𝚜𝚘𝚖𝚎𝚝𝚒𝚖𝚎𝚜 𝚒𝚝'𝚜 𝚝𝚒𝚖𝚎 𝚝𝚘 𝚕𝚎𝚝 𝚊 𝚐𝚘𝚘𝚍 𝚝𝚑𝚒𝚗𝚐 𝚍𝚒𝚎

┈ ✧.*⋆⁺ ┈

– Hát, úgy látszik Hyunjin talált magának jobb esti programot, mint a tábortüzezés – kuncogott fel Jisung, miután a fiú eltűnt a lánnyal a szálloda belsejében.

– Mi azért menjü... Felix, minden oké? – húzta össze a szemöldökeit Minho.

– Felix, úgy sajnálom... – suttogta együttérzőn Chan, miután egyből ott termett az öccse mellett.

Felix észre sem vette, hogy sírt.
Már olyan rég nem látta Hyunjint senkivel, szinte el is felejtette, hogy a fiú milyen életet élt. Hát persze, hogy felmegy szobára minden lánnyal, aki szépen néz rá. Hát persze, hogy nem jelentett neki semmit a korábbi csókjuk. Miért jelentene?

– Sajnálom, én csak... – Könnyes szemekkel pillantott a négy fiúról ide-oda, de hiába kereste a szavakat, fogalma sem volt, hogy mit mondhatna.

Nem akarta, hogy a többieknek feltűnjön bármi is, de már túl késő volt. Szépen lassan mindenkinek összeállt a kép a fejében. Jisung arcáról lehervadt a mosoly és szomorúan lépett közelebb a fiúhoz.

– Ó, Lixie...

A szőkének nem is kellett több, sírását nem leplezve borult a fiú karjai közé, miközben azt kívánta, bárcsak eltűnhetne a Föld felszínéről.
Changbin és Chan is közelebb mentek hozzájuk és biztatóan simogatták a szőke rázkódó hátát.

– Dehát mi van Juw...

– Minho. – Ennyi elég is volt, hogy Chan elhallgattassa a fiút, egy fejrázással jelezte, hogy ez most nem a megfelelő alkalom. Minho bólintva csendben maradt.

A szeplős nem ellenkezett amikor a többiek levezették őt a partra, a szokásos helyükre. Nem várták el tőle, hogy beszéljen, de miután Minho megrakta a tüzet, mintha vízesésként törtek volna ki belőle a szavak. Már nem akart semmit titkolni, nem bírt tovább hazudni.
Mindent amit korábban elmondott Channek, a többiek is megtudták aznap este. Se többet, se kevesebbet.
Mindenki mellette volt és támogatták őt.
Minho volt az, aki legtöbbször találkozott Juwonnal – és még ez is alig merítette ki a néhány alkalmat –, így ő volt a legidegesebb közülük, hatalmasat csalódott, bár ő sem ismerte olyan jól a fiút.
Mostmár értették, hogy miért nem akart soha velük találkozni Felix ex párja.
Olyan sok addig értelmetlen, ködös dologra derült fény.
És hiába voltak ott mellette, hiába nyugtatták őt, Felix szíve fájt, nagyon fájt. Nem bírta elterelni a figyelmét a fekete hajúról.
Ilyenkor jön rá igazán az ember, hogy a másik milyen fontos neki.

Hyunjin szinte magára sem ismert. Tudta, hogy évek óta ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel mindig el tudta terelni a figyelmét a szőkéről, tudta, hogy mindig ezáltal győzködte magát azzal, hogy egyszer majd elhalványulnak az érzelmei a szeplős iránt. Mindig kikapcsolta az agyát és engedte, hogy idegenek vezessék be őt a hálójukba, és sosem ellenkezett.
És most mégsem volt képes kikapcsolni az agyát, most mégsem volt képes kizárni a szőkét a gondolatai közül.
Amikor a szobában a lány mohón az ajkára akart hajolni, Hyunjin szinte gondolkozás nélkül, reflexből hőkölt hátra. Amióta a szőke ajkait a sajátján érezte, soha többet nem akarta másét érezni, csak az övét. Nem tudta magát rávenni arra, hogy megcsókolja a lányt.

– Ó, nem vagy a smárolós típus? Nem baj, nem is az a lényeg... – húzta kaján vigyorra az arcát a lány, majd a fiú nyakára hajolt, azzal sem foglalkozva, hogy Hyunjin csak meredten állt a falnak szorítva.

A barna hajú egy pillanatot sem pazarolva kezdte el szívni a magasabb nyakát, miközben kezeit a fiú nadrágja cipzárjához vezette.
Hyunjinban hirtelen megrekedt a levegő és egyből a lány kezei után nyúlt, ezzel megállítva őt a folyamatban.
A lány türelmetlenül húzta össze a szemöldökeit.

– Ez- ez hiba volt, sajnálom, nem kéne itt lennem... – suttogta a lány szemeibe nézve a fiú, és szinte rá sem ismert a saját hangjára. Még sosem hátrált ki ilyen helyzetből.

– Ez most komoly? Jézusom, ne szórakozz már velem, akkor húzz ki a szobámból!

A lány ideges volt, és Hyunjin meg tudta őt érteni. Eleve nem is kellett volna rábólintania erre az egészre, de azt hitte meg tudja tenni, azt hitte, kitisztul majd tőle az agya.

Hát, az agya tényleg kitisztult.

Sóhajtva döntötte neki a hátát a lift jéghideg falának, miközben a szerelvény a saját folyosója felé tartott.
Soha többet nem akart megérinteni senkit. Senkit, csak Felixet. Az érzelmei az elmúlt napokban mintha csak még erősebbé váltak volna, fogalma sem volt róla, hogy hogyan tudná eltörölni őket. Úgy érezte, sosem lesz képes kiszeretni a legjobb barátjából. És mostmár másokhoz sem tud nyúlni, nem tudja elterelni a figyelmét. Minden teljesen reménytelen.

Nem akart ezek után visszamenni a többiekhez, hiszen el sem köszönt tőlük. Nem akarta, hogy szóba hozzák az imént történteket. Inkább csak visszament a szobájába és kiült az erkélyére. Innen rálátott arra a helyre, ahol megcsókolta a szőkét. Vagyis... Inkább a szőke őt.
Bárcsak másképp történt volna... Bárcsak Felix is komolyan gondolta volna...

Összeszorult a szíve és hosszú időn belül már másodjára engedett utat a könnyeinek. Szinte sosem engedte meg magának, hogy sírjon, de néha nem bírta visszatartani a könnyeit. Néha túlságosan is reménytelennek tűnt számára minden.

Ó, ha tudta volna, hogy mennyire félreérti a helyzetet.
Ha tudta volna, hogy aznap este nem ő volt az egyetlen, aki álomba sírta magát.
Ha tudta volna, hogy az érzései nem viszonzatlanak.
Ha tudta volna, hogy nincs egyedül.
Ha tudta volna, hogy van valaki, aki sokkal jobban szereti őt bármi és bárki másnál ezen a világon.
Ha tudta volna, hogy ez a valaki a legjobb barátja.

Ó, ha tudta volna,
hogy a legjobb barátja viszont szereti őt...