Maffiát Karácsonyra

6.rész

Az életem eddigi részét mindig nyugalom, szeretet és biztonság ölelte körül. Soha nem kellett attól félnem, hogy rossz útra tévedek, hisz édesanyám és apám mindig mellettem álltak. Kitűnő tanuló létemre mindig is büszke voltam, bár a közösségi életből keveset tapasztaltam, viszont amiből még inkább kevesebbet, az a veszély. Az apukám a városunk egyik legjobb rendőrtisztje mai napig, az anyám a környék legjobb ügyvédje. Mit is mondhatnék?
Tökéletes életet éltem, klassz szülőkkel, nyugodt környezettel.

És most itt fekszek egy számomra teljesen ismeretlen helyen, napok óta egy falatot nem ettem. Az elején az éhségtől égett az egész gyomrom, gyenge voltam, aztán az idő elteltével hozzá szoktam. Most tapasztaltam meg az igazán veszélyes életet.

-Kedvesem!- kopogtatott az ajtó mögül egy vékony rekedtes hang.
Marie volt az.

Lenyomva a kilincset, beljebb lépett egy jól megpakolt tálcával a kezében.

-Nézd, hoztam pár finomságot.- mutatott a tálcán elhelyezett ételekre.

Körbe nézett a szobában, ahol az előző napi ételek hevertek, érintetlenül.

-Ezt nem folytathatod, éhen halsz.- simította meg a vállam.

Nem válaszoltam, egyszerűen nem tudtam mit. Az életem egyik része már akkor értelmét vesztette amikor ide kerültem, a másik pedig miután rájöttem milyen kegyetlen ez az ember, aki ide kényszerít. Egy olyan életbe, ami nem is az enyém, semmi közöm hozzá. Veszélyt érzek, nincs biztonságérzetem.
Ha így kell élnem, inkább meghalok. Ennél az életnél, a halál is kedvezőbb.
Lassú, kínzó halál.

-Kérlek egyél.- éreztem, hogy az ágy ahol ült emelkedik, majd egy ajtó csukódás jelezte, hogy elhagyta a szobát.

Körül néztem a szobán, ahol már félig penészes ételek vették át a parketta nagyobb részét.

-Sajnálom anya, apa, és John.- halkan zokogtam.

Bevallom rossz érzés a halálra gondolni úgy, hogy előttem áll az élet, a sok lehetőség.
Kis idő múlva lehunytam a szemem, és mély álomba ringatott minden elhullott könnycseppem.

*

Callie,Callie,Callie

-Callie.- szólongattak egyre hangosabban.
Lassan kinyitottam a szemem, majd körül néztem, és ugyanott, a szörnyű helyen ébredtem.

-Callie, engedj be azonnal!- ordított az ajtó túl oldaláról az ismerős hang,Daniel.

A szobám ajtaja soha nem volt kulcsra zárva mióta itt élek, hiszen éjjel-nappal őrök állnak felettem, figyelik minden rohadt lépésem. Így nem is értettem miért hiszi azt, hogy zárva van az említett tárgy.

-Betöröm azt a rohadt ajtót, értetted?- parancsolt.

-Nyitva van, uram!- egy mélyebb hangot hallottam kintről.

-És te hol a faszba voltál?- kérdezte Daniel, a rám figyelő őrt.

-Sajnálom uram, a hátsó kapunál gondok voltak.- sajnálkozott az őr.

Egy pillanatra csend telepedett a házra, aztán egy nyikorgás bontotta azt.

-Hány napja nem ettél?- lépett be, majd a tekintetével a padlón lévő dolgokat pásztázta.

-Mit érdekel az téged?-kérdésem teljesen egyértelmű volt.

-Amíg az én házamban laksz, addig igen is érdekel.- állát felemelte, kezeit zsebre vágta, öltözete egy jól ismert üzletember érzését keltette.

-Mivel itt tartasz te seggfej!- ültem fel az ágyon, a fejemben hirtelen nyomást éreztem.
Gyenge voltam. Nagyon gyenge ahhoz, hogy szembe szálljak az ördöggel, gyenge ahhoz hogy túléljem ezt.

-Tudod, a lassú, kínzó halálnál nincs rosszabb, mert soha nem tudhatod meddig tart.-oktatott ki,mintha nem tudnám.
-És én rohadtul nem akarlak megölni, még tartozásod van számomra.

-Ennél.- mutattam rá. - A halál is jobb.

Oda sétált az asztalomhoz, annak szélére letelepedett majd a karjait maga előtt keresztbe fonta.

-Rendben Callie.- hangja kimért, nyugodt volt. Kisebb várakozás után ellökte magát az említett tárgytól, majd mellém ült.
-Ha eszel, és életben tartod magad, egy kérésed lehet számomra.

-Felszeretném hívni a szüleimet!- egy percig sem hezitáltam a kérésemen, bár most se tudom felfogni hogy ő egy ajánlatot tesz nekem.

-Ez nem lehetséges.- rivallt rám.
A szemeim rá vezettem, a dühös tekintetébe fúrtam barna szemeimet.

-Miért nem?- pattantam fel az ágy széléről, majd hirtelen vissza estem.
Egészen közel landoltam hozzá.
Karjait a derekam köré fonta ezzel megtartva engem, aztán a homlokomhoz vezette azt.

-Te lázas vagy.- jelentette ki.

Tény, hogy a napokban gyenge voltam, hisz egy falat nem csúszott le a torkomon, de azt nem tudtam hogy ennyire rossz a helyzet.

Kezeit levette rólam, majd gyorsan elhagyta a szobát.

Pár perccel később Marie lépett be az ajtón, szintén dolgokkal a kezében.
Ezek a dolgok tea, gyógyszerek, és kisebb vizes törölközök voltak.

-Ezt vedd be!- utasított felém nyújtva egy pirulát, aztán egy bögre forró teát helyezett, szabad kezembe.

A rózsaszín pirulát a számba helyeztem, majd forró teával lecsúsztattam.

-És kérlek egyél.- emelte fel a legfrissebb ételt mellőlem.

A fánkot egy darabig nézegettem, majd lassan eszegetve tápanyagot jutattam szervezetembe.

Egy darabig néztem hogy ez a törékeny, idős hölgy kipakolja a felhalmozott, már megrohadt ételeket, aztán a szememre végül ne

-Apu,apu.-kiáltottam az apukámnak, amilyen hangosan csak tudtam.
-Nézd milyen magason vagyok, szinte repülök. - egyre gyorsabban hajtottam a hintát.

A szél kicsit felerősödött ezen az őszi napon, szinte már lehetett érezni a tél érkeztét.
Itt, Milton kis városára leginkább a csendes élet jellemző, de ahogy közeledik a tél, egyre több a turista, akik városunk jellegzetesebb utcáit szelik, megnézik a látványosságokat, illetve betöltik a vendéglátóhelyeket, és ünnepies hangulatot adnak ennek a városnak.

Egyre feljebb jutottam a hintával, amikor édesapám mellém lépkedett, arcán ijedtség ült ki, körbe körbe nézett a téren, felkaptam a fejem és láttam hogy pár fekete furgon parkolt le szorosan a kapukhoz.
Apám valószínűleg tudta kik azok, a munkájából ítélve, de nekünk soha nem beszélt ezekről, hisz titkos információ volt a civil emberek számára.

-Gyere, mennünk kell.- szedett le, a már lassuló eszközről.

Apám kezét szorosan fogtam miközben mellette, egyre gyorsabban szedtem lábaim.
Már az erdő sűrűjében jártunk, amikor anyukám kocsija megjelent mellettünk.

-Szállj be gyorsan.- utasított édesapám a hátsó ülésre, majd ő is beszállt előre.