Egyetlen napsugaram;régen így neveztelek,
Hisz az voltál,mégis megégetted kezem.
Ezt csak az értheti,kiben összedőlt egy világ,
Ki megnyitotta szívét, s nem tudta rá mi vár.
Kit már annyi csalódás ért,hogy semmi sem fáj,
Lelke megkopott,képtelen érezni már.
Kinek szíve helyén fekete,tátongó mélység,
Rajta ezer seb,s ezer sebből való vérzés.
Kinek szemében csak végtelen üresség látható,
S éjszakánként könnyek tengerén hajóz.
Hangja halk,nevetése régen elveszett,
Arca fáradt,ő egész idáig csak szenvedett.
Én is ilyen vagyok,nem kímélt az élet,
Túl késő már,hogy segítséget kérjek.
S ha netalán meglátsz a porba hullva engem,
Akkor se nyújts kezet,inkább lépj át felettem.
