Satan reincarnate-Bill Kaulitz

Szeretem a szőkéket

Megálltam, amikor ugyanazokat a mély nevetést és nehéz lépteket hallottam kívülről, amelyek lassan közeledtek. Pánikszerűen a pénztárosra néztem, aki már kint volt a szemközti ajtón. Megpróbáltam követni, de a kurva bezárt anélkül, hogy észrevette volna. Sírni akartam, mert tudtam, ha kimegyek az ajtón, vagy ha maradok, mindkét esetben fegyverrel találkoznék. A legnagyobb lépett be először, és nagy levegőt vettem, amikor rájöttem, hogy a kezei mentesek a fegyverektől. Felnéztem, és füstös szeme az enyémre szegeződött. A másik három utoljára jött be, észre sem vették, hogy bámulom. Volt, amelyik pont úgy nézett ki, mint ő, csak egy kicsit alacsonyabb és befont hajú. Visszanéztem rá, ő pedig egyre közelebb jött. Neki volt a legelbűvölőbb szeme, amit valaha láttam... olyan volt, mintha egy erdőben sétálnék az ősz közepén. Olyan volt, mintha a korhadó fákra pillantott volna, és zöld leveleket láttam volna foltos az égen. Olyan volt, mintha ha benyúlnék, érezném a meleget, és azonnal transzba esnék. Visszapattantam a valóságba, amikor a fejem a falnak ütközött. Nem vettem észre, hogy hátráltam, és nem vettem észre, hogy milyen közel került hozzá. Éreztem a rum és a kóla illatát, amely a sötét bőrruházatról áradt. Hatalmas volt. Nőies testalkatú volt, de így is nagyon izmos.

"Soha nem láttalak még. Emlékeztem volna, ha látlak." Csendesen, részegen vicsorgott, erős német akcentussal.

Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki semmi. Szemei ​​sötét bélés körvonalazottak, és a bőrén nem volt egyetlen szőr vagy folt sem. Volt egy szemöldökpiercingje és egy kígyómarása, a fekete ezüst megcsillant a porcelánbőréről.

"Ki vagy te?" Mogorván elmosolyodott.

Kipirultnak és féltemnek éreztem magam, de elvesztem a szépségében is. A többiek már észrevettek engem, és körülvették sötét testét, hogy rám nézzenek. Visszanéztem rá, és beszéd közben visszabújtam a falba.

Csak annyit tudtam kivenni, hogy "Új vagyok.." Bár kérdésként jött ki.

A mosolya elhalványult, ahogy nevetett, de nem volt kedves nevetés. Ettől féltem tőle.

– Új, mi? – mondta a copfos, miközben megmarkolt egy tincsemet a hajamból. Neki is volt német akcentusa. Biztosan mindannyian.

"Szeretem őt !" Az egyik másik mondta. Mindannyian nevettek. Felnéztem rá, és rájöttem, hogy részegek. Már nem voltak felfegyverkezve, így nem féltem annyira.

– Mindig is szerettem a szőkéket. – suttogta a kapucnimon keresztül a fülembe.

Gúnyolódtam, és egyenesebben felálltam, miközben lerántottam magamról a vállát. Kiszabadultam alóla, miközben engem figyelt. Amikor elindultam, megragadta a csuklómat. Felemelkedett az ingujja, és láttam, hogy a tetoválások sorai borították lila ereit. Megszorította a csuklómat, hamarosan megragadta a másikat.

– Engedj el – figyelmeztettem. Nevetett, de elengedett. Aztán elkomolyodott, és újra bezárta köztünk a teret.

Megfogta a vállam. – Kibaszottul ne beszélj velem így. Vagy megkereslek, és addig verlek, amíg vérvörösre nem festik a hajad. – mondta immár szadista mosollyal az arcán.

Megragadtam a gázpalackot, nem tudtam felfogni, amit az imént mondott. Most megijedtem, a többiek még mindig minket figyeltek. Ők voltak azok. Visszanéztem sötét szemeibe, hogy újra találkozzak halk hangjával.

– Hogy hívnak, szépségem? – mondta sűrű német akcentusával.

„Én…” Lehetetlen, hogy megadjam neki az igazi nevemet.

– Laurie vagyok. - mondtam sóhajtva.

Közelebb hajolt, épp elég közel ahhoz, hogy borzongás futhasson végig a gerincemen.

"Utálom a hazugokat."

***