Sorsszerű találkozás

3. rész Julien

Először a telefonban hallottam meg a hangját és egyből a zsigereimbe hatolt. A mélyen zengő bariton megérintette a lelkemben mélyen elnyomott érzéseket, melyeket nem engedhettem meg magamnak érezni, ha meg akartam őrizni az épp eszemet. De most éles tőrként hatolt a szívembe, felszakítva a már begyógyultnak vélt sebeket. Elképzeltem a hang tulajdonosát, eljátszottam a gondolattal, hogy vajon hogyan nézhet ki. Magas lehet, vagy alacsonyabb, netalán közepes magasságú, olyan átlagos termetűnek mondható? A gondolatot ízlelgettem magamban, aztán úgy véltem valamilyen belső indíttatásból, hogy nem lehet túlságosan magas. Talán jó, ha van 175cm, ami hozzám képest legalább 10 cm-rel alacsonyabb. Azután, eszembe ötlött, hogy milyen színű lehet a haja, a szeme? No, és a bőre bársonyosan puha meleg, vagy izmosabb, keményebb tapintású? És a gyengém a haj: puha selymes lehet, vagy vastag szálú göndör, sprődebb fogású, esetleg göndör csigákba ugró, nehezebben kezelhető? Valahogy úgy képzeltem el, hogy ha méz szőke, akkor puha tapintású. Ha, mondjuk vörös, akkor viszont göndör csigákba ugró. És, ha tévedek, mondjuk barna egyenes szálú, az sem probléma. Ha meg fekete, esetleg hosszabbra hagyott, a tarkóján is túlérő, amiben jó elmélyeszteni az ujjaimat és az öklöm köré tekerni. A szeme színe világító kék, mint az óceán, vagy mohaszínű zöld, netalán mélybarna arany pöttyökkel. Vagy fekete, mint az éjszaka, mely a mindennapjaimat kíséri már jó ideje. Forgattam magamban a gondolataimat, latolgattam az esélyeket. Időm volt bőven, mint a tenger, jó volt valamivel kitölteni, elterelni kínzó gondolataimat a nyomorúságos helyzetemről. Az agyagom is elfogyott, nem tudtam dolgozni, lefoglalni magam, csak a sötét gondolatok tolakodtak előtérbe minduntalan. Legalább ezek kitöltik a magányos óráimat. Évekkel ezelőtt is csapongó gondolatok jártak a fejemben, csak más miatt, mikor az a végzetes baleset történt, ami kihatással volt a további életemre, létemre. Már ha egyáltalán életnek lehetett nevezni, ezt, amiben léteztem. Most jó, mert a négy fal között vagyok, de akkor ugye egy forgalmas útkereszteződésen készültem áthajtani, de az az őrült öngyilkos jelölt a kocsimba hajtott fékezés nélkül. Biztos valami szuper jó őrangyalom lehet, mert megvédte az életemet – nagy bánatomra -, de egyúttal csúfot is űzött belőlem, mert gúnyból, a szemem világát vette el. A legfontosabbat melyre embernek szüksége lehet, hát még egy művésznek. De mit is beszélek, hiszen emiatt tanultam meg a kezemmel „látni". Kifinomult nem csak a hallásom, de a tapintásom is, felerősödtek az ingerek az ujjaimban, ahogy végig követtem egy-egy mélyebb nyomot, barázdát. Most viszont más kínnal küszködtem, nem győztem eligazgatni magamat a nadrágomban. No, hiszen, ilyen sem fordult elő velem a baleset óta. Nemhogy ágaskodni kezdtem volna odalent, de még a vágy közelében sem jártam. Már teljesen elkönyveltem magamban, hogy nemcsak vak vagyok, de impotens is. Viszont ez a hang megmozgatta bennem a szunnyadó érzéseket – főleg így élőben hallva. Már a telefonból hallva is elvarázsolt, most viszont -, hogy így váratlanul meghallottam -, mágikus hatással volt rám. Oly annyira, hogy zavarba is jöttem és hirtelen kurtán-furcsán rácsaptam az orrára az ajtót. Nem vagyok normális! Arról ábrándoztam sötét magányomban, hogy milyen lehet vajon élőben hallani azt a csodás hangot, mely úgy elvarázsolt, és most, mikor váratlan lehetőség adódott, megfutamodtam. A fejemet tudtam volna verni a falba, de e helyett csak a falba öklöztem bele. Meg is érdemlem, hogy megfájdult a kezem, sőt a falat végig simítva vettem észre, hogy egy enyhe mélyedés keletkezett a becsapódástól, ami valószínűen meg is látszik. Eh, magyarázkodhatok megint, hogy nem estem vissza a dühöngő korszakomba. Már régen túl vagyok rajta, rájöttem, hogy semmi értelme még több kárt tenni magamban, hiszen a balesetből is milyen szerencsésen felépültem. Ő meg valószínűleg beképzelt seggfej tuskónak, vadbaromnak tarthat, teljesen jogosan. Így elszúrni a véletlen szerencsémet, hogy élőben is hallhattam a hangját, ez nem semmi, még tőlem sem. Eddig csak a rendeléseket vette fel, nem szállított ki vajon? Vagy lehet, hogy igen, csak nem ezen a környéken? Ezt a pechet! És csak saját magamat okolhatom senki mást. Ki tudja, meddig kell várnom, hogy egyszer újra errefelé járjon. Ha lesz egyáltalán legközelebb! És mi lenne, ha őt kérném állandó szállítónak? Mert, ha nem teljesítik, nem lesz több megrendelésem az étteremtől. De mivel indokoljam meg? Bolondnak fognak nézni jobb esetben, de rosszabbul járok, ha valami szexuális zaklatónak tételeznek fel. Töprengek és vádolom magam a meggondolatlanságomért és még az evésről is megfeledkezem. Nem fog a hely, mint aki megkergült bolyongok a lakásban, aztán kellemes illat csapja meg az orromat a konyha előtt elhaladtomban. El is feledkeztem róla, hogy csak letettem oda az ebédet zavarodottságomban, de most beugrik még valami. Mégpedig egy nagyon fontos tény, hogy nem egyenlítettem ki a számlát. Atyaég, mit gondolhat rólam a futár, és ez még mind semmi. Hogyan magyarázza meg az étteremben, hogy nem tud elszámolni? Hű, elsüllyedek szégyenemben, hogy még felelősségre is vonhatják őt. A legrosszabb, amit akarnék neki, hogy bajba kerüljön miattam. Valami hihetőnek tűnő okot kell találnom, és oda szólni nekik. A gondolatot tett követte és máris tárcsázom a jól ismert számot.

- Kék macska étterem, üdvözöljük. Miben lehetünk a szolgálatára? – de nem a várt megszokott kellemes hang köszönt, hanem egy idegen.

Gyorsan lerázom magamról a csalódottságot és megszólalok.

- Julien Lefevre vagyok, és jelezni szeretném, hogy feledékenységemben nem egyenlítettem ki a számlát a futárnak.

- Szerintem Mr. Freeman észrevette uram, de ha nem szólt miatta, akkor annak meg volt a maga oka. Átadom, hogy.....

Udvariatlanul a szavába vágva nem hagytam, hogy végig mondja és sürgetően kérdeztem:

- Mr. Freeman? Ő a futár, aki ma hozta hozzám a rendelést?

- Igen, Mr. Lefevre, Mr. Freeman járt ma Önnél, de ő nem a futárunk, hanem az étterem tulajdonosa, a főnököm. És még nem érkezett vissza.

Több se kellett nekem, a lábamból is kiment az összes erő, muszáj voltam leülni, nehogy összeessek. Motyogtam valamit, hogy később visszahívom és kinyomtam a telefont. Most már végképpen meg voltam győződve róla, hogy ez egy elátkozott nap. Szinte biztos voltam benne, hogy nem lehet még egyszer abban a szerencsében részem, hogy a Főnök személyesen szállítsa ki számomra az ebédet. Eddig is égtem, de most ennek az információnak a birtokában szerettem volna köddé válni, vagy a föld színéről is eltűnni. Ekkora balekot, mint én, nem hordott még hátán a Föld. Ezt mindenképpen helyre kell hoznom valahogyan, meg kell, hogy ismerkedjem vele.