Amikor megjön mindig a hajnal, eljutok a mélyre.
A csend katarzisa felfal, megrág, felemészt és kiköp, jelezve, semmit sem érsz.
A szoba derengésében lidérc tűnik fel, de csak néz üres, nyomasztó tekintettel, mellyel a feledni kívánt rossz emlékeket idézi meg, s így látom magam előtt arcod.
Próbálom érinteni, kinyújtom erőtlen kezem, de már nem megy, a kép eltűnik, a hiányod megmarad és én nem tudom, hogyan tovább.
A szívem már felfalta önmagát és a beleim, tüdőm marja és darálja le, mellkasom össze szűkül, a sírás, zokogás, néma üvöltés és elfojtott bőgés kerülget.
Tudom, ki kikellene engednem, hátha könnyebb lesz, de rettegek, ezt már nem élem túl, vagy ha a test nem is adná meg önmagát, reggelre már nem lennék ugyanaz az ember.
Így hát elfojtom, és így fulladok a bánatba, a hiányba, a saját nyálamba, a párnába, amelybe nyomom a fejem, hogy senki ne hallja fájdalmas zajaim.
Itt vagyok egyedül és magam okolom.
Magam hibáztatom, hogy egy olyan tökéletes emberhez, mint amilyen te vagy,
(Nem tudom a folytatást 😂🤷♀️)
2019. 05. 30. -B. R.
YOU ARE READING
Verseim//III.//
PoetryItt olvashatjátok a verseimet. Szerelmi csalódáson át a hétköznapi élet versein keresztül az abszolút semmitmondó versekig mindent megtalálhattok, amit a mai kortárs líra fogalma kimeríthet. Az előző két rész már annyi verset tartalmazott, hogy ráms...
