"You're on your own, kid
Yeah, you can face this
You're on your own, kid
You always have been"
Taylor Jenkins sikeresen megszabadult a múltjától. 27 évesen pincérnőként dolgozik egy Sioux Falls-i étkezdében, hétvégente pedig a kisöccsére felügyel. A...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
7.
Az istenek kalapácsa
_______________
Taylor szülei mindig azt mondták, hogy a naplóírás segít kitisztítani az elmét. Ha papírra veted, amit gondolsz, akkor az ezáltal kiürül a fejedből és nem fog többé nyomasztani. Valamint rendet is teremthet a káoszban, könnyebb lesz utána átlátni mindent, amin addig agyaltál. Utóbbi a vadászoknak különösen fontos volt, hiszen nem ártott néha-néha lejegyezni az ügyet, amin éppen dolgoztak, hogy egyszerűbb legyen a megfejtése.
Na Taylor is ilyesmivel próbálkozott most. Csak ő nem az aktuális esetükről szándékozott írni, hanem arról, ami pár napja történt Dean és közte. Ámde próbálkozhatott bármennyit, egyszerűen képtelen volt szavakat formálni a papíron. Kezében egy tollal meredt bambán az ölében pihenő füzetre, azonban eredmény nem született. Többször belekezdett, viszont a vége mindig egy idióta kis rajz lett a lap szélén. Ezen kívül helyet kapott pár vonal és pont, amik az egyenetlen útnak voltak köszönhetőek. Dean úgy vezetett, mint egy őrült, most meg főleg, hogy Adam-et és Cas-t hajkurászták államszerte.
Gyors tempóra kellett kapcsolniuk, ugyanis az elmúlt néhány nap arra ment el, hogy tervet kovácsoljanak és megvárják Taylor felépülését. Meg persze nekik sem ártott egy kis pihenés. A lány ezalatt el sem hagyta a házat. Vagy a szobájában csinált valamit, vagy Deannek asszisztált Baby rutin ellenőrzésében.
Még Nate-el sem találkozott. Egyszer-kétszer beszéltek telefonon, de a szőke minden alkalommal szűkszavú volt, Nate „mikor jöttök haza” kérdésére pedig folyton azt válaszolta, hogy nem tudja. Nem árulta el neki, hogy akkor már rég otthon volt, mivel… mivel nem bírt a szemébe nézni azok után, amit tett. Tisztában volt azzal, hogy illene közölnie vele a dolgot, ám ötlete sem volt hogyan.
Mégis mit kellett volna mondania? „Hé, egy angyal majdnem kivéreztetett, de szerencsésen megúsztam, utána meg hagytam, hogy a legjobb barátom megcsókoljon, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy megállítsam. Ó, még valami, visszacsókoltam őt, most pedig gőzöm sincs mit érzek iránta. Mikor pótoljuk be az évfordulót?” Ja. Ezt biztosan nem.
Az egyetlen, amire gondolni tudott, az a csók. Újra és újra lejátszotta a fejében, mintha képtelen lett volna túllépni rajta. Mert így is volt. Mikor Dean megcsókolta… korábban soha nem érezte azt, amit akkor. Még Nate-el sem. Nem tudta megmagyarázni. Olyan volt, mint mikor két elveszett kirakósdarabot végre ismét összeillesztettek. Vagy amikor két mágnes végre engedett a húzóerőnek és találkozott egymással. Úgy érezte hazatért. Ott volt, ahol lennie kellett, azzal, akivel kellett.
De ennek semmi értelme. Dean gyerekkora óta a legjobb barátja volt, semmi több. Oké, mindig is eléggé közel voltak, de azért nem annyira. Nem lehetett belé szerelmes.
