Kinktober 2023 [18+] - Holdvirág

1. Különös jelenés

A fiatal isten mezítláb ját az erdő fái között. Puha bőrű talpa olyan könnyedén siklott a koromsötét erdő puha mohatakaróján, hogy szinte észre sem lehetett venni a jelenlétét. És pont ez is volt a célja. Semmiképpen sem kívánta megzavarni az erdő éjjeli nyugalmát. Csupán csodálni szerette volna mindazt, ami nappal rejtve volt minden kíváncsi tekintet elől, és csupán éjjel mutatkozott meg. Jól ismerte ezt az erdőt, a benne futó kecses patakokat, amelyek végül egy zabolátlan folyóvá olvadnak össze, ismerte a csillogó vizü tavakat, és a buja réteket is, tudta minden egyes fa születésének történetét, hiszen jórészüket ő maga alkotta meg. Ujjbegyei lágyan siklottak a fák törzsén, megjegyezve minden új görbületet azok szilárd testén. Minden, ami nappal olyan nyüzsgő, olyan buja és élettel teli volt, most csendes és néma volt, szinte mozdulatlan. Minden virág, amely nappal olyan élénken pompázott, kérkedve ékes szírmai szépségével, most a legnagyobb csendességben szunyókált a hold sápadtfehér fényénél. A göndör hajú fiatalember néha lehajolt és megérintett egy-egy kis alvó virágot, ujjbegyeivel gyengéden megcirógatva annak leveleit. A virágok pedig azonnal kibontották szirmaikat a gyengéd simogatás hatására, és egészen pompázatosan nyújtóztak egyet a holdfényben, csakhogy percek múlva újra álomba szenderüljenek.
Persephone boldogan elmosolyodott.
Az éjszaka volt mind közül a kedvenc napszaka és nem csupán azért, mert a többi istennel ellentétben igen is kedvelte Nüx kissé zord és általában melankolikus természetét. Ennek inkább az éjjelek furcsa varázsa volt az oka. Sokkal különlegesebb volt ez az időszak, mint bármelyik a földön, vagy az Olymposzon. Volt benne egy olyan fajta varázslat, amit soha nem tudott nyakoncsípni, megnevezni vagy láthatóvá, kézzelfoghatóvá tenni, bárhogyan is próbálkozott és még csak nem is hasonlított az istenek általános mágiájához. Ez valami másfajta mágia volt, olyan, amit sem ő, sem más istenség nem tudott megidézni, még Nüx sem. Pedig sok - sok évet töltött kíváncsiságtól égve a komor isten mellett, és lelkesen figyelte, hogyan vonja be hatalmas, hollófekete szárnyaival a világot minden áldott éjjel. Mégsem kapott választ arra kérdésre, hogy ez a varázsalt, ez a másfajta varázsalt, mégis honnan ered, vagy hogyan tudná ő maga megidézni, esetleg felkutatni azt, akitől származik. Maga Nüx is tanácstalan volt és csupán azt javasolta neki, hogy próbáljon meg Zeusznál érdeklődni erről… Elvégre, ha nem ő maga teremtette ezt a mágiát, akkor főisten révén tudnia kell, kitől származik. A fiatal isten korholta is magát amiatt, hogy ez a lehetőség még nem merült fel benne, pedig teljesen logikus volt. De amikor megpróbálta Zeusztól kideríteni a titokzatos erő forrását, nos, igen csúfos kudarcot vallott. Ugyanis amint előhozakodott a kérdésével, természetesen egy csendes családi vacsora közepette – már amennyire lehet náluk csendes egy családi vacsora – Zeusz olyan égtelen haragra gerjedt, hogy kétnapos égzengést és tomboló vihart idézet meg haragja, aminek természetesen a halandó emberek városai és földjei látták kárát. Persephone-nak hónapokig rettenetes bűntudata volt emiatt, és nem győzött hálálkodni Poszeidónnak, hogy megmentett egy csomó hajót a pusztulástól, és ezáltal a rajta utazó halandó lelkeket is.
A kérdésére választ viszont sosem kapott, sőt, még apja, Demeter is rendesen megszidta, amiért feltett egy ilyen kérdést és ennyire felzaklatta a Főistent. Na nem mintha bárki is tájékoztatta volna ezelőtt, hogy vannak olyan témák, amit nem érdemes feszegetni egy vacsora közben az Olymposzon. Viszont ezek után csak még jobban hajtotta a kíváncsiság, hogy megtudja, vajon mit is igyekszik a Főisten ennyire eltitkolni előle. De nem csak előle, hanem tulajdonképpen mindenki elől. Bár látszólag ezzel a titokkal rajta kívül senki sem foglalkozott, talán azért, mert már annyira hozzászoktak ehhez a másfajta mágia érzéséhez éjjelente, hogy észre sem veszik. De a fiatal istent minden nap elteltével egyre jobban vonzotta és maga sem tudta, miért.
Most is érezte a jelenlétét… ezt a különös sötétséget.

Ez nem a jótékony fajta, megnyugtató sötétség volt, ami minden borzalomra fátylat von, ami védelmet nyújt és eltakarja mindazt, ami fáj… Mert ő nem tartotta sem éjjelt, sem a sötétséget rossz dolognak, vagy olyasvalaminek, amit alvással kéne elpazarolni. Pedig az általa ismert világegyetemben mindenki irracionálisan rettegett a sötétségtől, beleértve néha magukat az isteneket is. De különösen a halandókra volt ez igaz. Végül is Persephone úgy látta, ez érthető, hisz az ember minden olyan dologtól retteg, amit nem ért meg. A sötétség pedig megfoghatatlan, tehát felfoghatatlan, következésképpen az emberek rettegnek tőle. Pedig nem kéne, hiszen eredendően nincs benne semmi gonosz, sőt, maga a remény. Meglátásai szerint a halandók a sötétséget úgy képzelik el, mint a fény ellenétét. Holott ez nagy tévedés. A sötétség nem a fény ellentéte, hanem annak teljes hiánya.  Mert a fény az, amit lehet fokozni, fényesebbé tenni, ragyogóbbá, még a sötétség egyszerűen csak sötét, nem fokozható. Az sötét önmagában nem létezik, csak a fénynek a hiányát jelenti, és a fény sem létezik, ha nincsen hiány, amit kitölthetne. Ez az élet rendje… A fény és a sötét. A nappal és az éjszaka.
Ez a sötétség azonban most más volt.
Most sokkal erősebben érezte azt a bizonyos mágiát, ami eddig halvány fátyolként lengte be az éjjeleket. Most valahogy sokkal… koncentráltabb volt és úgy vonzotta őt, minta mágnes. Nem kellett tudnia vagy látnia, hogy merre halad, csak ösztönösen követte a titokzatos energiát, ami most egyre erősebb és erősebb volt. Szinte már futva szelte át az erdőt, ügyelve lépteire, hogy véletlenül se okozzon kárt az oly szeretett virágaiban, de elég gyorsan ahhoz, hogy akár Éósz is megirigyelhette volna sebességét.
Semmiképpen sem akarta elveszíteni az egyetlen nyomot, ami az évek alatt felbukkant a titokzatos erőt illetően. Ahogy egyre bentebb haladt az erdőben úgy erősödött a hideg, csiklandozó borzongás a gerince mentén, és különös bizsergés lett úrrá a testében. Aztán szinte egy pillanat leforgása alatt erdő sűrűje szétfoszlott előtte, és hirtelen a kedvenc tisztásán találta magát, amellett a kis erdőszéli tó mellett, amelyben szinte minden nap előszeretettel fürdött.

A tisztás közepén pedig egyetlen, éjfekete virág tündökölt.

A fiatal istent teljesen megbabonázta a látvány, percekig csak állt némán és csodálta hihetetlen jelenést a tisztás közepén.
Lélegzetelállító szépségű műalkotás volt. És egyértelműen nem az ő alkotása. De akkor vajon kié? Ahogy lassan közelebb merészkedett a csodálatos virághoz, lassan az is egyértelművé vált számára, hogy a felerősödött mágia, a másfajta mágia a virágból származik. Vagyis aki ezt a virágot teremtette, az birtokolja ezt a különleges erőt is. És ettől a felfedezéstől hihetetlen módon izgatott lett. Érdeklődve nézett végig a tisztáson, és ébenfekete loknijai csak úgy táncoltak a holdfényben ahogy forgatta a fejét, hátha megtalálja magát az alkotót is a közelben. De sehol nem volt senki, egy árva lélek sem. Sem istenség, sem nimfa sem halandó. Csak egy kis őzcsorda szunyókált békésen a tó közelében. Minden olyan volt, mint mindig. Kivéve ezt a különleges, szemkápráztató virágot. És természetesen Persephone nem tudta megállni, hogy ne vegye szemügyre közelebbről is ezt a rendkívüli alkotást.
Lassan közelebb merészkedett – mintha attól tartana, hogy a virág egyszer csak elpárolog, vagy esetleg elszalad – és óvatosan letérdelt a kis növény mellé, hogy jobban megvizsgálhassa. Hasonlóan nézett ki, mint egy liliom, csak szirmai jóval nagyobbak, hosszabbak voltak, és korom feketék. De mintha a virág egésze sejtelmesen pulzált és fénylett volna,  teljesen fekete szirmok rejtélyes halványkékes-lilás fényben irizáltak, ahogyan a holdfény rájuk esett. A virág közepe pedig lilán fénylett, szinte már – már szikrázott. Az egész virág gyakorlatilag ragyogott a holdfényben.

- Olyan gyönyörű vagy…

Suttogta áhítattal a pompázatos virág felé, mintha csak az értené a szívből jövő csodálatát.

- Te sokkal gyönyörűbb vagy, kedvesem.

Az ifjú isten meglepetésében felzihált és riadtan ugrott fel a virág mellől, hogy tengje körül megfordulva körülpillantson újra a tisztáson. Smaragd íriszei a karcos, suttogó torokhang forrását kutatták megszállottan, ám hamar csalódnia kellett.

A tisztás továbbra is teljesen üres volt.