Kinktober 2023 [18+] - Holdvirág

11. Sorsok fonalai

Perselus meglepetten nézett fel a fiú keserű hangvételű kérdését hallván és hirtelen nem is tudta mire vélni a mindig olyan fényesen csillogó zöld szemekben gyülekező könnycseppeket... és mire felfoghatta volna mi is történt, a fiatal tavaszisten egy határozott mozdulattal hátrébb húzódott tőle, jelentősen megnövelve az eddig nem is igazán létező távolságot közöttük. Az Alvilág Ura döbbenten figyelte, amint Harry letöröl néhány - láthatóan az engedélye nélkül - legördülő könnycseppet a gyönyörű arcáról és csupán néhány percnyi intenzív gondolkodás után jött rá a fiú reakciójának az okára. Ám amikor megértette, halkan felnevetett a fiú butaságán, és megpróbált a lehető legóvatosabban újra közelebb húzódni a tavaszistenhez. De amikor Harry érezhetően védekező pozícióba helyezkedett, karjait összefonta felhúzott térdei körül és megpróbálta elrejteni az egyre inkább nedvesedő arcát, Perselus tudta, hogy sürgősen el kell oszlatnia a fiú kétségeit az ittlétével kapcsolatban. Ugyanis már teljesen világos volt számára, hogy Persephone teljesen félreértette a szavait és téves konzekvenciákat vont le azzal az illetően, hogy miért közeledik hozzá. Perselus úgy gondolta, hogy a fiatal fiú arra következtetésre juthatott a szavait hallva, hogy ő maga is az alku részét képezte... pedig erről még véletlenül sem volt szó, és ezt minél hamarabb tisztázni akarta. Nem szerette volna, hogy a fiú egy pillanatig is tovább higgyen abban, hogy a szándékai nem teljes mértékben tiszták vagy őszinték vele kapcsolatban.

- Nem, dehogy! Erről szó sincsen Harry. Mint ahogy mondtam, ez az alku köztem és Zeusz közt akkor köttetet, amikor megkaptam az Alvilágot. Te még csak meg sem születtél akkor.

- Oh...

- Akkor azért vagy itt, mert....

- Mert szeretném, hogyha egyszer te foglalnád el a másik trónt, mellettem.

- Szóval akkor a szabad akaratodból választottál engem?

- Persze. De ami azt illeti, tulajdonképpen te választottál engem, kedvesem.

- Tessék?

- Nem a tegnapi alkalom volt az első találkozásunk. Mi már találkoztunk egyszer, nagyon régen.

- Mikor?

- Te valószínűleg nem emlékszel rá, mert olyan fiatal voltál még.... Ott voltam az Olympos-i debütálásodon, amikor bemutattak téged az istenek előtt. Még évszázadokkal ezelőtt.

Harry valóban nem emlékezett erre, de azt jól tudta, hogy az ilyen események megszokottak az istenek között. Ha egy új isten születik, aki elég erős mágiával rendelkezik ahhoz, hogy az Olympos-i istenek közé kerülhessen, és bizonyára fontos feladatot fog betölteni a földön, be szokták mutatni a többi istennek hivatalosan is, egyfajta ceremónia keretében. Ez szokásosan még kisgyermekként, a születése utáni első fél évszázadban történik meg, amikor már elég erős a képessége ahhoz, hogy tudja azt megfelelően használni és kontrollálni is azt. Ilyenkor mindig hetekig tartó lakoma és vigadalom van az Olympos-on az új isten tiszteletére és persze a halandók számára is mindig hírül viszik az új isten születését. Nem egyszer fordult már elő az is, hogy a lakomán nem csupán istenek, hanem félistenek és nimfák is részt vettek, sőt néha még a halandók közé is levittek egy-egy fiatalt bemutatni. Így Harrynek kétsége sem volt afelől, hogy ez minden bizonnyal vele is így történt, és szinte biztos volt benne, hogy számára is egy igen hatalmas lakomát rendeztek. És ezeken a lakomákon gyakorlatilag kötelező volt a megjelenés minden isten számára... na nem mintha a legtöbb istent annyira ösztönözni kellett volna ha ünnepségről van szó, de a tavaszisten majdnem biztos volt benne, hogy Hades nem rajongott az ilyen nagy társasági eseményekért és hangos, bormámoros mulatságokért. Legalábbis nem tudta róla elképzelni. Amikor először találkozott a sötét istennel, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg Hades már ismerheti őt... még akkor sem ha ez teljesen logikus volt.

- Én erre még sosem gondoltam. Pedig valóban, erre az eseményre mindig minden isten hivatalos.... Logikus, hogy már ismertél engem.

- Igazából nem feltétlenül annyira logikus mint gondolod. Szinte sosem jelentem meg az ilyen eseményeken. Csak azért mentem el akkor, mert kíváncsi voltam Demeter gyermekére.

- De várjunk... ha te nappal nem tudsz a felszínen tartózkodni, akkor hogyan voltál az Olympos-on?

- Az Olympus az egyetlen kivétel ezen szabály alól, hiszen mégiscsak isten volnék. És az Olympos-ra semmilyen más mágia nincsen hatással, csak a sajátja.

- Oh, értem. És hogy értetted azt, hogy én választottalak ki téged?

- Amikor elmentem a bemutatásodra, bevallom őszintén, nagyrész azért tettem, hogy felidegesítsem apádat... de egy kicsit azért is, mert őszintén kíváncsi voltam rád. Akkor már pletykáltak a hihetetlen erődről. De akkor, ott, olyan dolog történt, amire senki sem számított. Én magam se... azt hiszem akkor vesztem el. Nem igazán kedvelem az ilyesfajta eseményeket, ezért akkor is csak álltam az egyik sarokban és figyeltem a többi isten részeges nevetgélését és persze téged. Nem igazán vagyok a társaság középpontja, így ebben a tevékenységemben csak Poseidon zavart meg néha, aki megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de hamar fel is adta a próbálkozást. Már éppen távozni készültem, amikor is megjelentél előttem szinte a semmiből feltűnve, és a nevemen szólítottál, hogy még ne menjek ... Úgy, hogy előtte sosem hallhattad a nevemet, hiszen én a többi istennel ellentétben nem mutatkoztam be neked. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor ezután átnyújtottál nekem egy szál nárciszt és az arcodon hatalmas, boldog mosollyal megöleltél. A levegő teljesen megfagyott körülöttünk, még a zene is elhallgatott és minden jelenlévő isten olyan rettegéssel az arcán bámult minket, mintha most szabadultak volna ki a Titánok a börtönükből és éppen támadást intéznének az Olympos ellen. És nem fogok hazudni, én is teljesen lefagytam percekre, de te nem voltál hajlandó elengedni és kitartóan vártál arra, hogy felengedjek. Majd amikor magamhoz térve a döbbenetemből én is átöleltelek, akkor annyira megörültél neki, hogy elkezdtek gyöngyvirágok sarjadni körülöttünk az Olympos-on, ami nagyjából a lehetetlen kategóriába tartozott. Majd mikor elengedtél és én rádmosolyogva megköszöntem az kedves ajándékodat, te hangosan felnevettél és búcsúzóul adtál egy csókot az arcomra. Aztán pedig elszaladtál tovább játszani, mintha semmi különös nem történt volna...

Harry gyöngyöző kacajok kíséretében hallgatta a sötét isten visszaemlékezését, aki akkora átéléssel mesélte el a történetet, hogy a fiatal isten biztos volt benne, hogy a legtisztábban és legélénkebben emlékszik minden egyes pillanatára. És ahogy hallgatta a férfi egyre lágyabb szavait, hirtelen minden a helyére került az életében, olyan könnyedén és simán mintha csak egy fátylat rántottak volna le a szeméről hogy végre meglássa az igazságot. Mostmár tökéletesen értette, hogy miért féltette őt az apja ilyen intenzíven Hades-tól és miért kellett kiskorában minden egyes adandó alkalommal meghallgatnia, hogy mennyire gonosz és elvetemült a férfi, illetve mennyire rideg és kínokkal teli hely az Alvilág. Már egyértelmű volt, hogy mire kellett az a sok tréning és gyakorlás, ami arra az esetre készítette fel, ha találkozna a férfivel.

Az apja tudta, hogy Ő és Hades egymásnak van rendelve, és a sorsuk fonalai elválaszthatatlanul egybefonódnak majd... erre misem erősebb bizonyíték, minthogy kérdés nélkül tudta a férfi nevét már kiskorában is. Harry természetesen tudta, hogyan működnek a sorsfonalak, és bizonyos volt benne, hogy az apja is. De ennek ellenére mégis megpróbálta megakadályozni, hogy egymásra találjanak és bekövetkezzen a tulajdonképpen elkerülhetetlen. Vagy legalábbis szerette volna elodázni találkozásuk lehetőségét azzal, hogy megpróbál félelmet táplálni belé a férfivel kapcsolatban.

Mindezek megértése után pedig, Harryben már csak egy kérdés fogalmazódott meg, mindennél erősebben.