Kinktober 2023 [18+] - Holdvirág

5. Heves reakciók

Harry úgy pattant ki a virág által okozott transzszerű állapotból, mintha csak jó erősen arcon ütötték volna. És szinte pontosan ez is történt, legalábbis ő egészen így érezte magát. Amint a karcos, rendkívül mély bariton hang eljutott a tudatába, és ott visszhangot keltvén realizálódott benne hogy ki is a titokzatos alak, ijedten kapta fel smaragd íriszeit, amelyek az idősebb isten arcára szegeződtek. Riadalma csak tovább fokozódott, amikor felfogta, hogy mennyire közel áll az idősebb istenhez. Gyakorlatilag csak néhány centi választotta el őket, és érezte az arcán a férfi lassú, szabályos lélekzetét, amely megdöbbentően hideg volt. Ráadásul pillanatokon belül egy különleges, mámorító illat is betöltötte az orrát, egyenesen felpezsdítve érzékeit. És ez az illat pedig szinte forró volt… fűszeres és tüzes. Szédítően csábító. Különböző különleges gyógynövények keverékét érezte, édes, hívogató vaníliát, és meleg füstös - dohányos jegyek balzsamos keverékét, némi fás alappal kiegészülve. De volt még benne valami más is, valami sötétebb, egy olyan tónus, amit még sosem tapasztalt. Nem is tudta volna se megnevezni, sem körülírni. Talán ez lehetett az, amit a halandók úgy hívnak, elmúlás. Egyértelműen az idősebb isten természetes illata töltöte be az érzékeit. A halál illata. Mely minden eddiginél jobban felperzselve bennsőjét.

Amint realizálódott benne, hogy pontosan mi is történt az elmúlt pár pillanat leforgása során, és hogy milyen reakciót idézett elő testében a férfi közelsége, a fiatal isten pánikszerűen engedte el a sötét alak kezét, és olyan messze hátrált az Alvilág istenétől, amennyire messzire csak tudott anélkül, hogy beleesne a tóba. A szíve a torkában dobogott és a vére olyan hevesen kezdett száguldani az ereiben mint ezelőtt még sohasem. A gyomra tájékán furcsa szorítást kezdett érezni, és kezei alig láthatóan ugyan, de egyértelműen remegni kezdtek, árulóan megmutatva azt, hogy máris egész bennsőjét is rázta a finom remegés. Harry nem akarta beismerni magának, de legbelül jól tudta, hogy az ijedsége csak egy részben köszönhető magának Hades jelenlétének… a fiút sokkal jobban megijesztette a saját teste szokatlan és kontrolálhatatlan reakciója a férfi közelségére, mint maga az Alvilág istenének jelenléte a személyes terében.

De igyekezett ennél jobban nem kimutatni riadalmát, ezért dühösen felszegte az állát és smaragdjai szúrósan meredtek az idősebbre, remélve hogy még nem késő, és nem tűnik nagyon megszeppentnek a férfi előtt. Ugyanis nem engedhette meg magának, hogy ez megtörténjen.

Mert Harry pontosan tudta, hogy ki ő. Hogyne tudta volna, hiszen az Alvilág istenét minden isten, félisten és persze halandó ismerte. De csak igen keveseknek volt “szerencséje” találkozni vele személyesen úgy, hogy túl is élték ezt a találkozást. Még az Olympos istenei is félték és legfőkképen megvetették őt. Az apja már rengeteget mesélt neki az Alvilág borzalmairól és annak félelmetes Uráról. Hogy milyen pusztítást képes véghezvinni. Már egészen kicsiny gyermek kora óra – nagyjából mióta csak az eszét tudja – számtalanszor meghallgatta már apja és keresztapja figyelmeztetését Hadesal kapcsolatban. Hogy maradjon távol tőle, és ha valaha is felkeresné, akkor hogyan tud segítséget hívni. Gyakorlatilag serdülő koráig minden családi ebéden és az apja látogatásai alkalmával az eszébe vésték, hogy mennyire veszélyes is a sötét isten. Rendszeresen halott pletykákat is olyan istenekről és félistenekről akik jártak már az alvilágban vagy találkoztak már annak zord Urával, habár ezek jóval árnyaltabbak voltak, mint azok a történetek, amelyeket apjától volt köteles meghallgatni szinte minden alakalommal, amikor találkoztak. És Harrynek eddig még soha nem volt oka azt feltételezni, hogy apjának vagy keresztapjának ne lenne igaza bármiben is. Soha nem volt még olyan, hogy megkérdőjelezte volna azt, amit mondtak neki. De ez a vak és gyermeki hite most valahol egészen mélyen meginogni látszik benne. És ez nem csupán az apjában vagy a keresztapjában való bizodalmát rendítette meg, hanem mindent, amit Harry eddig a világáról és annak rendjéről tudott, vagy elképzelt. Ha valami, amiben eddig ily erősen és tisztán hitt nem valóságos, akkor vajon miben tévedhet még a többi isten. Miben hazudhatott még neki a többi isten? Vajon mi az amit még titkolhatnak előle?

Ugyanis minden szörnyűség ellenére amit a férfiről és sötét tetteiről hallott, Harry most mégsem érezte magát veszélyben a közelében. Pedig a józan eszével tudta, hogy így kellene éreznie és hogy milyen nagy és sötét hatalommal rendelkezik az előtte álló férfi. Ujjait reflexszerűen, gondolkodás nélkül kezdte el mozgatni – ahogyan apjával számtalanszor elgyakorolták kiskorában is, ahogy a tudatába vésték a mozdulatsort – és ennek hatására mérges szömörce, rózsa és borostyán indák sarjadtak ki a földből, hatalmas nagy tüskékkel, egyfajta pajzsot képezve az Alvilág Ura, és közötte.
A fiatal isten látta, amint a tövises pajzs körülveszi Hadest, ám a férfi meg sem mozdult, csupán végtelenül fekete tekintetét végigfuttatta a köré csavarodó növényeken, majd lassan, a lehető legnagyobb eleganciával amit Harry valaha látott, felemelte bal kezét és ujjaival megérintette a támadó növényeket, mire azok az érintés hatására teljesen elszáradtak, és élettelenül hulltak alá a rét puha füvére. A fiatalember szemei elkerekedtek a meglepetéstől, de nem kezdett ujjabb támadó akcióba az idősebb ellen. Nem igazán tudta, hogy mit gondoljon… vagy mitévő legyen. Hades láthatóan nem támadta meg, és még csak jelét sem adta, hogy bántani akarná. Semmilyen rossz, vagy ártó szándékot nem érzékelt a férfi irányából. Sőt… éppen ellenkezőleg. A gyönyörűséges Holdvirág pedig még mindig ott pompázott a jobb tenyerében.

Az Alvilág Ura egyáltalán nem olyan volt, mint aminek elképzelte. Vagy mint aminek leírták neki.

Kiskorában mindig egy vérengző, agresszív és durva alaknak képzelte el, aki mindig dühös, aki parancsokat osztogat és lelkeket kínoz. De az a Hades aki előtte állt, egyáltalán nem ilyen volt. A férfiből csak úgy áradt a magabiztos nyugalom és a hűvös elegancia, de ennek ellenére tekintetéből jóleső melegség sugárzott, és különleges ívű ajkai szélén halvány, szelíd kis mosoly játszott. Nem úgy festet, mint aki képes lett volna azokra a szörnyűségekre amit állítottak róla. Sőt, a férfi egészen gyengéd tekintete kíváncsian kutatta őt, és láthatóan még az sem dühítette fel, hogy Harry az előbb gyakorlatilag rátámadott a tüskés indákkal. A tavasz fiatal istene teljesen össze volt zavarodva. Nem így nézett ki egy gonosz lény. Nem nézhetett így ki egy gonosz lény… bár még sosem találkozott éltében semmivel, ami igazán gonosz lett volna, de úgy vélte, hogy meg tudná állapítani, ha valami vagy Valaki veszélyes lenne rá. És Hades nem jelentett fenyegetést. Legalábbis egyelőre. De Harry biztos volt benne, hogy az idősebb isten nem fogja megtámadni és nem azért van itt hogy bántsa őt. És persze tudta, hogy hívhatja a nagyobb kígyókat és a veszélyes erdei lényeket azért hogy megvédjék őt, de tudta, hogy nem lesz rá szükség. Hiába mondták neki azt kiskorától, hogy a férfi aki most előtte állt gonosz, hogy elvetemült… mégis, ennek semmi jelét nem látta. Sőt. Sosem látott még ilyen lágy tekintetet egyetlen istentől sem. A fiatal istent teljesen elbűvölte a másik tekintete és a titokzatos mégis megnyugtató aurája. Úgy döntött, hogy nem tesz semmit és megvárja, mint reagál az Alvilág istene. Kíváncsi volt, hogy miért látogatta meg őt. És persze arra is, hogy valóban ő teremtette-e a Holdvirágot. És ha igen, akkor hogyan. És legfőképpen mért?

- Mit akarsz tőlem?