Novelláim

Üresség

Szeptember 1-je van. Itt ülök a tanári asztalnál. Történelem óránk lenne. De nincs mit tanítani, hiszen nincs itt senki. Az osztályterem üres, és csendes. A padok üresek, csak az óra ketyegését hallom. Hideg van. A diákjaim máshol vannak....valahol máshol, amit én nem tudhatok. Elballagtak. Nem jönnek vissza többé. Nem lesz több nevetgélés óra közben, nem lesz több javítani való dolgozat. Nincsen semmi dolgom, csak várni. De mire várok? Jómagam sem tudom. Csak azt tudom, hogy nem látom többé a szemtelenséget, nem látom többé az örömöt, nem látom többé az aggodalmat, és ami a legfontosabb, nem látom többé a diákjaimat. Mi maradt nekem? Egy rideg, és érzelemmentes történelemkönyv. Mostmár senki sem fogja húzni a száját Adolf Hitleren, és senki sem fog megkönnyezni a trianonon. A diákok voltak, akik az unalmas, és rideg történelmi feljegyzéseket színessé tették. Az ő arcukon láthattam, mit élhettek meg a forradalmárok és a katonák. Ők tükrözték az érzelmeket. Csend...óriási csend. Minden csendes és rendezett. Nincsen szemét a padokban, és tiszta a padló. Minden szabály be van tartva. Többé senki sem fog elpakolni a kicsengetés előtt. A naplóm üres. Senki nem tesz semmit. Senkinek sem kell beírnom, és nincsen semmi teendőm. Csak várni....várni, amíg eltelik ez a fájdalmas, csendes és üres 45 perc.