Novelláim

Magány

Egy hölgy a parkban ül. A nap kedvesen süt, az idő kellemes. A gyerekek játszanak, a felnőttek beszélgetnek, egyesek nagyokat nevetnek. Mindenki vidám. Kivéve az a hölgy. Ő csak csendben ücsörög egyedül egy pad egyik végén. Mintha várna valakire, mintha hiányolna valakit....De senki sem jön. Szép sötétzöld szeméből árad a szomorúság. Azok a csillogó szemek most halványak. Sugározzák a reménytelenséget, a kilátástalanságot. A hölgy nem csinál semmit. Csak üregesen bámul maga elé, érzelemmentes arckifejezéssel. Zavarja a csend. A gondolatai felerősödnek, és felemésztik őt. Látszik rajta, hogy fél. Fél a magánytól. A magány kegyetlen és fájdalmas. Nem lehet hozzászokni, csak elfogadni. A magány egy diktatúra. Nem tudsz tenni ellene semmit. El kell fogadnod. Ha akarod, ha nem. Látszik, hogy a hölgy is ezt teszi. Elfogadja, tűri. De közben szenved. Kezével finoman a szoknyájába kapaszkodik, szája elgörbül. Szeme könnybe lábad, sírni kezd. Próbálja törölgetni a könnyeit, de nem tudja. Egyre jobban sír. Végül feladja. Begörnyed, majd arcát a kezeibe temeti. Nyilvánvaló volt, hogy nem bírja tovább. Vesztett.
Pár perc múlva, egy hang szólalt meg a hölgy háta mögül.
-Itt vagyok! Ne haragudj, hogy késtem!
A hölgy meglepetten fordult hátra.
-Azt hittem, hogy sosem jössz már....
-De hát....csak 5 percet késtem....miért sírsz?
-Csak....5 perc?

Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fájdalmas 5 perc, a hölgynek évszázadoknak tűnt.