Him & I || Charles Leclerc

prologue

𝐀𝐃𝐑𝐈𝐀𝐍𝐀 𝐒𝐄𝐍𝐍𝐀

✮

– Apát maradásra bírták? – vontam fel mindkét szemöldökömet, mikor a konyha előtt elsétálva meghallottam Bianca beszélgetését a telefonon keresztül.

Nem voltam az a típus, akit igazán érdekelte a munka. Nem voltam ellene, de nem is az én világom volt. De most őszintén, ki szeret dolgozni? Nincs egy olyan ember aki élvezi is a munkáját. De most komolyan.

Így nem is érdekelt az, hogy apa újabb befektetése csődbe ment. Idáig az összes elhamarkodott döntése meghozta a gyümölcsét, folyamatosan csődbe húzták és lelkileg leszívták, aztán fizethette az adót éveken keresztül. Mikor már a családunk győzödése alatt volt az, hogy apám már nem fektet be felesleges dolgokra, megint megtette azt, amire nem számítottunk.

De az, hogy maradásra bírták egy igazi meglepetés volt. Apám, aki nem tud több éven keresztül egy cég mellett megállapodni, apám, aki utálja a változást de ugyanakkor dicsőíti, apám, aki soha nem tud egy helyen maradni.

Nem volt meglepő, mikor kaptuk a hívást apától, hogy a csapat nem fejlődött semmennyit. Nem is kellett mondania, hisz mi is láttuk a tv-be a fejleményeket, de persze tőle egészen más volt ezt hallani.

Bianca megfordul, barna haja a szokásos kontyba van felkötve, ma viszont egy fekete koktélruhát visel, ami egészen jól kiemeli az alakját. A mikrofonra teszi a kezét és valamit suttog, aztán vissza fordul előre, mintha itt sem lennék. Anyám...

– Igen, maradásra bírták, – fújta ki magából a levegőt, miután elköszönt apámtól. A konyhapult felé sétált, ahol folytatta a vacsora elkészítését. Követtem az alakját miközben a konyhaasztalnál ültem és idegesen ropogtattam az újjaimat.

– Mit csináltak? – vontam össze szemöldökömet. – Mármint, hogy bírták maradásra? – álltam fel az asztaltól és sétáltam mellé. Szemeim a kezeit követték.

– Zöldséget? – ajánlotta fel nekem a feldarabolt paprikát. Kivettem a kezéből és gondolkodás nélkül bele haraptam.

– Szerintem én már erre nem is mondok semmit. – sóhajtott. Megálltam egy pillanatra és kifújtam magamból a levegőt, unottan pislogva, szemeimet az arany tokos telefonjára szegezve.

– Ennyire rossz? – kérdeztem meglepődve. Bianca nem mondott semmit. Ettől már parázni kezdtem, ugyanis Bianca ha tud, általában mindig beszámol mindenről, ami otthon történik.

Sóhajtottam, mikor nem válaszolt semmit, csak halkan darabolta a zöldséget tovább. Ellöktem magamat a konyhapulttól és az ablak felé sétáltam, ami már rég nyitva volt, így kihajoltam rajta és az utcát figyeltem, mikor halad el háza előtt egy-két jó autó.

Féltem. Most először, 25 év elteltével az életemből, féltem. És nem azért, mert Bianca nem válaszolt, nem.

Azért, mert a mi családunk volt a legjelentősebb alak a sport világában. Főleg azért, mert mi vagyunk az egyetlen fennmaradt rokonai Ayrtonnak. Sosem ismertem, jóval halála után születtem, édesapám volt az, aki vele nőtt fel, de valamiért mégis valami arra kényszerítette a médiát, hogy engem is figyelembe vegyenek, így apám képes lenne bármit megtenni azért, hogy fennmaradjon a Senna mint családnév, akármibe is kerüljön ez.

Így döntöttem el azt, hogy mikor nehezebben mentek a dolgok, akkor Monacóban maradtam Biancával, apám nővérével és ez most sem volt különb. Egy időben ő is csak alkalmanként költözött fel Monte-Carlóba, de miután egy kisebb-nagyobb dráma alakult ki a családi házban, eldöntötte, hogy véglegesen marad, ami csak ahhoz vezetett, hogy legyen egy jó kifogásom a dolgokra, hogy miért és mikor jövök Monacóba.

De nem is ez volt a probléma, hogy a média folyamatosan követett világszerte. Hanem az, hogy Bianca csendessége nem jelentett jót. Legalábbis számomra nem — és ezt gyűlöltem. Óvodás korom óta mindent megosztott velem, ha kellett, velem maradt heteken át és most nem meri elmondani, mi bírta maradásra apát a Ferrarinál.

– Tudod, sohasem szerettem Gabrielt. – szólalt meg hirtelen, miközben mellém lépett egy pohárnyi borral. Kérdően oldalra pillantottam, szemeim a vörös folyadékot figyelték, miközben hallgattam mit akar mondani.

A hirtelen témaváltás miatt kicsit összezavarodtam, de elpróbáltam söpörni a furcsa érzéseket, amik bennem voltak.

– Nagyon fiatalon találkoztunk, kapcsolatunk teljesen értelmetlen volt, de tényleg. – sóhajtott, miközben a szél egy kicsit erősebben kezdett el fújni, megmozgatva a virágokat amik az ablakpárkányon voltak.

– Így mikor húsz évesen megkérte a kezemet, nem akartam bunkó lenni azzal, hogy elutasítom. – suttogta. Összeráncoltam a homlokomat. Hogy mi? Akkor Gabriel és Bianca kapcsolata tele volt hazugságokkal? Na de várjunk, most miért van szó a házasságról?

– Szerintem itt rontottam el az életemet, de te még megváltoztathatod a tiédet. Nem kell egy olyan emberhez hozzá menned, akit nem szeretsz. – köszörülte meg a torkát. Hangjában volt némi szomorúság, de valamiért inkább hazugságnak hangzott az egész, mintha tudná, hogy nagyon nehezen tudnék dönteni a sorsom felett.

– Apád jó ember, – tartott egy szünetet. – De nem hoz kifejezetten jó döntéseket.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem, félbeszakítva mondandóját. Éreztem, hogy egyre jobban kezdtem félni attól, amit elmagyarázni próbál. Lehet, hogy apa elhagyta anyát és valami Ferrari főnökhöz hozzáment?

– Adriana, hidd el, hogy Bruno csak jót akar nektek, sajnos ezt csak úgy tudja megadni, hogy közben áldozatokat hoz! – csattant fel hirtelen. Megdörzsöltem a szemeimet és előre meredtem, szemeimet végig húzva a hosszú utcán, ami fényesen meg volt világítva. Nem értettem, mit akar nekem mondani, de már lassan nem is érdekelt.

– Hívd fel apádat holnap. Beszélj vele. – tette a kezét a vállamra, miközben ivott egy kortyot a borából. Megfordult és kisétált a konyhából, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, a lágy szellővel, ami beszökött az ablakból.