Him & I || Charles Leclerc

part five

𝐀𝐃𝐑𝚰𝐀𝐍𝐀 𝐒𝐄𝐍𝐍𝐀

✮

2023.10.12

"Daddy-O, you got the swagger of a champion,
Too bad for you, you just can't find the right companion,
I guess when you have one too many, makes it hard, it could be easy,
Who you are. That's just who you are, baby."

Womanizer : Britney Spears

Nem siettem haza. Nem siettem Biancahoz, tudván hogy úgy sem lesz otthon. Véglegesen elvesztette az eszét ma este, az ital miatt és a leendő férje miatt is. Nem jött haza, biztos ott van még Nicolaséknál. Ha pedig megharagszik, tuti kerülni fog nagy ívben.

Ezt is jól elrontottam. Mint kb. minden mást is mostanában, egyre több dolog miatt vagyok én a hibás. Ez most ilyen hét: Ilyen, kicsit elbaszott. De tudok mit tenni? Nehezen fogom magamat megtalálni ebben a kérdések rengetegében. És ha egy valamit jól tud apám csinálni, az az összezavarás. És ezt kiváló profizmussal csinálja, hasonlóképpen mint én.

Míg nekem túl későnek bizonyult a hajnali 6-os érkezésem haza, addig a többieknek túl korán. Az apartman komplexen átsétálva nevető öregasszonyokkal sétáltam szembe, akik alaposan megnézve engem megállapították, hogy biztosan a munkából jövök haza: ami természetesen egyáltalán nem volt igaz, de kérdésükre csak egy álmos mosolyt villantottam és bezártam magam mögött az ajtót.

Lidérc álomnak tűnt ez az egész. Az elejétől a végéig. És nem az a jó fajta álom, nem az a fajta, hol felkelés után magamban imádkozva próbálok visszaaludni hogy megtudjam, mi történik később az álmomba vagy csak egy percre tudjak visszamenni, hogy újra átéljem a dolgokat. Nem. Ez az a fajta volt, ahol felkelés után sírva ülök és bámulok magam elé vagy pánikolva próbálom magamat rávenni arra, hogy ez csak egy álom volt.

Nem, ez nem egy álom.

Ez a valóság, ahol szarabbnál szarabb dolgok történnek, hol nem elég az, ha valaki boldogtalan, mert az életnek még egy lapáttal rá kell tenni. Azért mert az élet szar és az is marad, már semmi sem fogja megváltoztatni—

I'm so sick of that same old love, that shit, it tears me up

Mi a fasz? Szemöldökömet összehúzva lepillantottam a táskámra, amit az asztal sarkára tettem mikor bejöttem a házba és a benne csörgő telefonom hangját hallva megindultam felé, remélve hogy csak az ébresztőm az.

De nem az volt. Mégis hogy lett volna az? Hangosan sóhajtottam mikor megláttam apám nevét a telefonom kijelzőjén, háttérben egy közös fotónkkal amit még valahol Portugáliában csináltunk évekkel ezelőtt (amikor még persze volt ideje rám). Felvettem a telefont és a fülemhez nyomtam, miközben ledobtam magamat a kanapéra és nagy sóhajtások közepette elkezdtem lehúzni a ruhámnak a cipzárját, a telefon közbe meg a fülemnél volt.

– Hogy vagy, kincsem? – jött az első mondat a túloldalról, amitől egyből grimaszra húztam a számat.

– Pompásan. Egyszerűen elképesztően jól. – mosolyodtam el cinikusan, bár biztos nem látta az arckifejezésemet telefonon keresztül. Főleg úgy, hogy auditív hívásban vettünk részt, nem pedig vizuálisban.

– Ennek örülök! Mondd csak, nem akarsz esetleg valamikor feljönni New Yorkba egy kis családi megbeszélésre? – Ennek a csávónak most komolyan nem esett le az, hogy viccelek?

– Te most ugye csak szopatsz? – nevettem el magamat a telefonba és idegességemben összeráncoltam a homlokomat. – Életem legrosszabb estéjét éltem át. Nem elég az, hogy megtudtam hogy konkrétan eladtál engem, de még van pofád felhívni, hogy menjek el családi megbeszélésre? – lehúztam a ruhámat és a földre dobtam, majd nagy léptekkel megindultam a fürdőszoba felé.