Him & I || Charles Leclerc

part six

ADRIANA SENNA

✮

2023.10.13

"If this was meant for me, why does it hurt so much?

And if you're not made for me, why did we fall in love?"

Fear of the Water : SYML

Nagyon nehezen lehetett meglepni. Általában akkor éreztem igazán meglepettséget, amikor egy film nézése közben szívfacsaróan kiderül, hogy az egyik főszereplő, akit piszkosul imádtam, valójában az az ember volt aki átverte az egész brigádot. Olykor inkább csalódottságot éreztem mint dühöt, de azzal próbáltam magamat nyugtatni, hogy ez csupán egy film, semmi több és semmi kevesebb.

Valahogy mindig visszatértem a filmekhez és a szereplőkhöz. Azonosultam hozzájuk, mégha a legfurcsább módon is történt ez. Ezt úgy tettem meg, hogy a háttérképemet egy olyan fotóra változtattam meg ami illet a film vagy a szereplő esztétikájához vagy a színészt magát állítottam be háttérképnek. Bár ez ritka eset volt, elég példa volt rá, hogy így történt.

A vicc az egészben? Hogy az-e havi esztétikám csupa sötétség. A hagyományos, pasztell színektől undorodva elnézően megváltoztattam a háttérképemet egy hagyományos feketére, ezzel ábrázolva lelki boldogságomat - ami a jelenlegi pillanatban a padlón volt. A kedvenc filmeimtől hányingert kaptam, nem tudtam még 10 percig sem nézni: a könyveket meg ellökve magamtól, egyedül maradtam. Nem volt már tarka zenékhez kedvem, a klasszikusokat hallgatva csak még jobban rosszul éreztem magamat, az ismerős dallamokat meghallva fintorogva kellett kikapcsolnom a spotify-t.

Üres lettem. És nem teljesen túlozom a szituációt, szerintem bőven van rá okom. Apám miatt legszívesebben a legtávolabb bolygóra költöznék és az életem utolsó éveiben egy új népet létrehozva úsznék a boldogság vizében: ez biztosan nem így fog történni.

Szürke ötven árnyalata, szex és new york, aranyhaj és egyéb disney filmek helyett a logikusabb, elgondolkodtató filmeket választva meredtem ki a fejemből. Egyébként teljesen jók voltak ezek is, sokkal sötétebb a megszokottnál de a film jelentősége ott volt: nyálas románc könyvek helyett Dan Brown regényei mellett találtam békét, hiába volt a könyves sorozata egy teljes akció-film: azt hiszem az angyalok és démonok marad örök kedvencem a három vagy több közül.

Nehezen, de lassan én is rajongója és kitartó követője lettem a történelemnek.

De ahogy álltam a konyha ajtóban és apámra szegeződött a tekintetem, minden logikus megszólalásaim kirepültek az agyamból és visszatért az a lány, akit már rég elpróbáltam temetni és ez a szituáció visszahozott. A Biancás vacsora előtt meg moderált, kedves lány voltam és mire a végéhez értünk, visszatért a mocskos szájú tini akit megfogadtam, hogy nem látok házamba többé.

Egyszer úgy is visszajöttem volna, ezt te is tudod!

Magamat szidva haraptam le az alsó ajkamra és próbáltam összerakni a képeket hogy egy logikus magyarázat jöjjön ki. New Yorkban voltunk, Monacotól messze: legalább egy 12, ha nem 13 órás út a tömegközlekedési repülőgéppel. Kevesebb privát jettel. Azt is állítottam, talán a fickónak ikertestvére az, aki előttem ülve, tátott szájjal bámul engem. De a szemeit látva ez másképp bizonyult. Biztos voltam benne, hogy ő az: Semmi kétség.

De mit keres itt, apám apartmanjában és hogy a fenébe került ide, New Yorkba?

– Bocsi. Félbe szakítottam valamit? – kérdeztem ártatlanul, miközben szorítottam egy kicsit a fehér párnán, ami a mellkasomnál volt. – Túl hangosak voltatok. Felkeltettetek. – magyaráztam halkan és apámra próbáltam összpontosítani, nem pedig a barna hajú férfira előttem.