Az elvarázsolt tündérherceg

6. fejezet - Futóbolond

A kulcs valóban Mr. Silentio irodáját nyitotta. A helyiség a legalapvetőbb bútorokból állt, és túl szűk is volt ahhoz képest, hogy négy embernél több elférjen benne kényelmesen. A küszöbön megtorpanva gyorsan végigfuttattam a tekintetem a kopár falakon, amit nemhogy egy festmény, de még egyetlenegy könyvespolc sem díszített, csak egy régi faliszőnyeg, ami apró mintázatával és elszíneződött szövetével szinte beleveszett a környezetébe. Egy könyvárustól minimum elvárná az ember, hogy még az íróasztala tetején is könyvkupacok heverjenek szerteszét.

- Talán valami baj van? - torpant meg mögöttem az idegen, ahogy én is lecövekeltem a helyiség küszöbén meglepettségemben.

- Itt nincsenek könyvek - suttogtam magam elé zavarodottan. - Lehet, kint lesz a polcok valamelyikén... - motyogtam hangosan gondolkodva, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, hogy visszamenjek az üzletbe, de ehelyett az idegen kemény mellkasába ütköztem, amitől meginogtam. Éreztem, hogy megbotlok hátrafelé menet, de egy erős szorítás meggátolt abban, hogy közelebbi ismeretségem legyen az alattam elterülő cirádás rongyszőnyeggel.

- Ebben a helyiségben kell, hogy legyen. - Elszánt tekintet fúródott az enyémbe, miközben a csuklómat és a derekamat is ugyanolyan szilárd kezek tartották. - Túl szűk látókörű vagy. - Mondja ezt egy olyan ember, aki tündérfüleket hord. Felhorkantottam, majd az egyensúlyomat rendezve célzásképpen a csuklómra pillantottam.

- Engedj el! - Szemei összeszűkültek, ahogy gyanakodva az arcomat kezdte el tanulmányozni, majd egy szórakozott félmosoly jelent meg ajkai sarkában.

- Csodálkozom, hogy most így ellenkezel, legutóbb...

Legutóbb...

De az nem ő volt, hanem valaki más... Valaki más, ugyanilyen istenverte tündérfülekkel!

Fájdalmas emlékképek rohamoztak meg. Az idegen karamellszínű tekintete hirtelen vadul nyaldosó lángokká alakult át, melynek ropogását lassan átvette az erőszaktól elszakadó ruhám hangja, amit a csípőmbe maró vaskos ujjak durva szorítása követett. Éreztem, hogy a szemeimet mardosó könnyek kiutat keresnek maguknak, de nem hagytam, hogy újra összeroppantsanak. Torkomban még így is fojtogató gombóc keletkezett, amit egy mély be- és kilégzéssel sikerült valamennyire visszaszorítanom.

- Mégis kinek képzeled te magad?! - rántottam ki magam váratlanul a férfi szorítása közül, és ösztönösen távolabb léptem tőle. Mellkasom zihálva emelkedett fel s alá. Nem akartam, hogy minden egyes gyötrelmes érzés kiüljön az arcomra, ezért inkább így szóltam: - Ha annyira kell az a könyv, keresd meg magad!

Az idegen nem mozdult felém. Döbbenten állta dühös tekintetem, és mintha egy pillanatra megértés költözött volna azokba a karamellszínű szemekbe.

- Te félsz tőlem.

Először azt hittem, rosszul hallok. De az arcára kiülő félreérthetetlen empátia és a kijelentése mögött megbúvó őszinteség visszarántott a rémálmok világából.

- Ne haragudj, ha fájdalmat okoztam, csak ebben a pár évben nemigazán voltam önmagam - folytatta még finomabb éllel a hangjában. Na, persze! Ismételten felhorkantottam, majd makacsul felszegtem az államat.

- Sokkal fájdalmasabb dolgokat is túléltem már.

Amik valószínűleg már akkor elkezdődtek, amikor a szüleim magamra hagytak...

- Abban nem is kételkedem. - Még mindig ugyanolyan együttérzően beszélt hozzám, amire abszolút nem volt szükségem, pláne nem egy idegentől. De a tekintetétől olyan páni félelem kúszott a bőröm alá, amitől úgy éreztem magam előtte, mintha egy nyitott könyv lennék. Gyorsan leráztam magamról ezt a rettentően idegesítő érzést, és inkább témát váltottam.