Az elvarázsolt tündérherceg

11. fejezet - Doliryan hercege

Kedves Olvasóim!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Kérlek benneteket, ne féljetek szavazni, véleményt írni, ha időtök engedi. Nagyon sokat jelent minden egyes visszajelzésetek abból a szempontból is, hogy tudjam, megéri-e folytatni a történetet. Előre is köszönöm!

Jól olvasást mindenkinek!

Puszi: Hope

******************************

Abban reménykedtem, hogy Matt majd kacagva őrültnek titulálja a nyakát szorongató ujjak tulajdonosát, de ehelyett ugyanolyan sajnálkozóan tekintett le rám, mint percekkel korábban. Az arcára megfejthetetlen érzelmek kavalkádja ült ki. Talán oda kellene mennem hozzá, és kézen ragadnom, hogy elszaladjuk ez elől az őrültség elől, de képtelen voltam rá. A térdeim megremegtek. A telefonom után nyúltam, hogy egy taxit hívjak magamnak, majd hirtelen eszembe jutott, hogy a mobilom el sem hoztam magammal; így már tudtam, hogy a főúton kell majd leintenem egyet, hogy fuvart szerezzek magamnak.

És aztán? Hogyan tovább? Hová is mennék ezek után, ahol nem találnak rám?

Főleg Ivy, aki úgy ismer, mint a rossz pénzt.

Viszont nem akarok Matt közelében lenni, sem pedig Ivyéban, és azt sem tudnám elviselni, ha ez a sötét hajú idegen szánakozva pillantgatna rám. Lassan hátrálni kezdtem, remélve, hogy Matten kívül senki sem veszi észre a távozásomat, de a magas sarkú szandálom bizonytalan kopogása egyszerre elárult. Vadul vágtázó szívvel a mellkasomban torpantam meg, ahogy mind a három szempár engem bámult, úgy, mintha tőlem várnák a végső megoldást: hogy kimondjam Matt végítéletét. De képtelen voltam rá, hogy megszólaljak.

Kik ezek az emberek körülöttem? És kicsoda Ivy valójába?

Ujjaim zsibbadni kezdtek, gerincem mentén libabőr futott végig a gondolatra, hogy a legjobb barátnőm, akit már gyerekkorom óta ismerek, egészen idáig egy másik énjét mutatta felém. Csakhogy ma átláttam az álcáján. A számba a nyálammal együtt keserű íz gyűlt, és legszívesebben elhánytam volna magam az undortól. Hallottam, amint valaki már sokadjára a nevemen szólít. Matt volt az. Fel sem tűnt, hogy egészen idáig próbált bárminemű kontaktust teremteni velem, de én csak bámultam magam elé, miközben gondolatban már teljesen máshol jártam. Felesleges lenne tagadnom: bepánikoltam. Az agytekervényeim a legbiztosabb menekülési útvonalat keresték.

- Natalie - suttogta Matt a nevemet újra és újra, egyre kétségbeesettebben, de nem figyeltem fel rá, sem pedig az idegen hangjára, aki még mindig megrögzötten szipolynak szólította a fenyegető szorítása alatt lévő Mattet. Egész testemen egy remegési hullám robajlott végig, melynek nyomában könnyek gyűltek a szemembe. Az előttem álló szórakozóhely falai között hiába dübörgött a kedvenc dalom, nem igazán tudtam azonosulni vele. A lelkemben viaskodó, fájdalmas érzések mindent elsöpörtek a látóteremből.

Lehajtott fejjel figyeltem, ahogy sós könnyeimtől átnedvesedik az aszfalt a lábaim alatt. Már nem csak a vállaim, hanem az egész testem remegett. Képtelen voltam eldönteni, vajon a sírás teszi-e ezt velem, vagy ez a felfoghatatlan, fantáziadús őrültség, amitől édesapám is szenvedett. Viaskodva az ujjaimra tekintettem. Féltem, hátha újra megjelennek az aranyló csillámok, de most valahogy sokkal jobban fájt az, hogy Matt - akiből soha semmi borzasztó dolgot nem néztem volna ki - hazudott nekem, vagy legalábbis nem mondott el mindent. És ebben részben én is hibás voltam, hisz sokkal jobban odafigyelhettem volna a jelekre. Talán nem is volt véletlen, hogy annyiszor rosszul voltam a közelében, vagy legalábbis akkor, miután bőre a bőrömhöz ért, ajkai pedig az én ajkaimat becézgették...