Az elvarázsolt tündérherceg

13. fejezet - Kismadár

Kedves Olvasóim!

Végre itt is be tudtam hozni a lemaradásomat, remélem, sikerrel. :) Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek. Legyen szép hétvégétek.❤️

Puszi: Hope 😘

*****************************

Ha tudtam volna, hogy ennyire tériszonyom van, inkább kiszenvedtem volna a hazafelé vezető utat ebben a fránya magassarkúban, minthogy igent mondjak erre az őrült ötletre. Pedig gyerekkoromban egy fikarcnyi félelmem sem volt a magasban, hisz nem egyszer megmásztam a nagyszüleim háza előtt álló hatalmas cseresznyefát.

De ez most más volt...

Gyomorforgatóan más.

***

- Pattanj fel a hátamra! - A velem szemben álló tündér egy kacsintással egyetemben fordított nekem hátat. Nagyokat pislogva meredtem a félhomályba. Ajkaimat szólásra nyitottam, de egy ép mondat sem akart kikívánkozni belőlem, úgyhogy inkább összecsuktam őket. - Mire vársz? Nem álldogálhatunk itt egész reggelig.

Hangja komolyan, ugyanakkor pajkosan csengett. Szerintem igenis élvezte ezt a helyzetet, amibe kerültünk. Tekintetemet akarva-akaratlanul végigvezettem széles vállain, melyeknek kontúrja beleveszett a kis mellékutca derengő félhomályába.

Mégis hogy a fenébe kellene a hátára másznom?

Kételkedve és morgolódva araszoltam közelebb hozzá. Minden egyes lépésemet egy halk kopogás és egy szitkozódás kísérte. Egek, de fáj már a talpam!

- Ha a hátadra mászok, akkor hogy fogod használni a szárnyaidat? - kérdeztem zsigerből, amikor megálltam közvetlenül mögötte. A tündér erre megfordult. Fölém tornyosulva nézett le rám, szemeiben vidámság csillogott, íriszében apró, aranyló pettyek jártak táncot, amik kacérkodva hívogattak közelebb szikár tulajdonosukhoz. De mielőtt még bármit is léptem volna, megköszörültem a torkomat, amitől az előttem álló teremtmény ajkai pajkos félmosolyra húzódtak.

- Miféle szárnyakat? - kérdezte suttogva. Éreztem, ahogy nyakam bőrére pír szökik, amiről tudtam, hogy lassan, de biztosan az arcomat is elönti majd. Elkaptam a tekintetem róla, egyenesen a rideg téglafal felé, és hálát adtam az égnek, hogy még nem kelt fel a nap, hogy láthatóvá váljon, mennyire kellemetlenül érzem magam ebben a jelenlegi helyzetben, amit magam sem értettem, miért.

Ami neki olyan természetesnek tűnik, nekem nem biztos, hogy az...

- Tündér vagy. Biztos vannak szárnyaid - érveltem, ami teljesen logikusnak tűnt, hisz szárnyak nélkül egyetlenegy élőlény sem tud repülni. Egyszerűen képtelenség.

És különben is, a mesékben sincs másképp, még a város mendemondájában is ragyogó, gyönyörű szárnyakkal illetik őket. De mi van akkor, ha a valóság eme szépség rút arcát mutatja? Egyáltalán volt valaha is ember, aki találkozott ezekkel a varázslényekkel?

Igen - jutottak eszembe Mr. Silentio szavai, amik lassan kezdtek értelmet nyerni -, a földműves, kinek fellángoló, tiltott szerelme okozta a vesztét: épp egy tündér miatt.

Ha Ivy nem ment meg, talán már én is ezen a tévúton járnék. A gondolatra libabőr ült ki a bőröm felületére, majd egy karcos hang szelte át a hosszúra nyúló csendet.