Az elvarázsolt tündérherceg

8. fejezet - Lánykérés

- Húzd fel a gyűrűt és menjünk!

Én? Veled? Sehova!

Észre sem vettem, mikor suhant el mellettem és vágta hóna alá a vaskos ódivatú kötetet. Kelletlenül grimaszoltam egyet feléje, majd fogtam az ezüstgyűrűt, és a farmerem elülső zsebébe csúsztattam. Azonban ezzel a mozdulatommal látszólag igencsak rosszalló pillantás áldozatává váltam. Abszolút nem foglalkoztatta, hogy majdhogynem az orra előtt állok és tagadhatatlanul hallom minden szavát, mégis morgolódni kezdett, amitől már bennem is kezdett felmenni az a bizonyos pumpa.

- Még csak pár napja járok két lábon, de máris egy embert kell pátyolgatnom... - zsörtölődött, majd minden figyelmeztetés nélkül a nadrágom zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a gyűrűt, amitől ujjai akarva-akaratlanul végigcirógatták bőrömet a vékony anyagon keresztül. Érintésétől megdermedtem, majd egyből fel is eszméltem, amikor ciccegve a jobb csuklóm után nyúlt.

- Mit csinálsz? - hőbörögtem, majd visszarántottam a kezemet.

- Egy gyűrűnek a tulajdonosa ujján van a helye. - És újra a csuklóm után nyúlt, de ezúttal jobb tenyeremmel a mellkasánál fogva eltoltam magamtól. Nedves ingének anyaga így még jobban rátapadt kidolgozott mellizmaira. Egyből feltűnt neki, hogy zavarodott tekintettel vizslatom. Mentségemre szóljon, túlságosan is feltűnő volt ahhoz, hogy az ember lánya szemrebbenés nélkül elmenjen mellette. Ajkai megrezzentek, mintha egyenesen a szemembe akarna mosolyogni, de nem így tett. Helyette ujjait gyengéden a mellkasára tapadó tenyerem köré zárta, és már közelíteni is kezdte felém a csillogó ezüstgyűrűt, amitől teljesen lesokkolódtam és hisztizni kezdtem.

- Nem fogod felhúzni nekem azt a gyűrűt! - lövelltem egy szigorú pillantást az összezárt ujjaim felé.

- Miért? - állította meg a mozdulatát, majd markába zárta a zafírral díszített ékszert, és öklét leengedte a combja mellé.

Nem akarom elhinni, hogy ezt most komolyan megkérdezte. Mégis mennyire kell maradinak lennie valakinek ahhoz, hogy ne tudja, egy gyűrű mit jelképez egy nő életében?

Amit ráadásul egy férfi húz az ujjára...

Nyirkos tenyerem körül gyengédebbé vált ujjainak a szorítása, mintha csak tudná, mi jár a fejemben. Remélem, ő nem képes arra, hogy a gondolataimban olvasson. Érdeklődve várta a válaszom, de én nem szolgáltam semminemű reakcióval sem, kivéve a dacos arckifejezésemet. Szemeiben aranyló szikra csillant meg, majd félrebiccentett fejjel, mosolyogva jegyezte meg:

- Makacs vagy.

- Mondták már páran.

- Jól van, tessék - nyújtotta végül felém megadóan az ezüstgyűrűt, de amikor el akartam venni tőle, kacsintva a feje fölé emelte, amitől majdhogynem nekiütköztem. - Ha el tudod venni tőlem, a tiéd. Esküszöm - jelentette ki színpadiasan, majd visszarakta a könyvet az íróasztalra, és komótosan nekidőlt az említett bútordarabnak.

Cseszd meg! Nincs is szükségem rá! - fordítottam neki hátat minden szó nélkül, mire felkacagott.

- Tudom, hogy kíváncsi vagy arra, valóban működik-e ez a kis tárgy a te világodban.

Mi az, hogy az én világomban? - szemforgatva megráztam a fejem. Már megint ez a tündéres őrültség...

Megtorpantam, de eszem ágában sem volt szembefordulni vele. Mély, nyugtató levegőt vettem, és búcsúképpen csak ennyit fűztem hozzá:

- Megtarthatod.

***

Négyszer kopogtam Matt ajtaján, de a lakásában nem vert visszhangot egyetlenegy lépés vagy bárminemű nesz sem. Alsó ajkamat harapdálva dőltem neki kívülről az ajtajának, és elmélkedtem. Hagytam, hogy minden zavaros gondolat átfolyjon rajtam. Talán mégsem volt jó ötlet az első adandó alkalommal megadnom magam Mattnek - és az őrülten vonzó testének. De már olyan régóta próbáltam elérni őt... közel kerülni hozzá... És most annyira könnyen adta magát minden szó, minden testbeszéd, minden érintés. Mintha mindig is ez lett volna a sorsunk. Hogy mi ketten összetalálkozzunk és egy párt alkossunk.