Én meg elsiettem...
-Karesz! Szia.
-Szia. Hát te?
-Találtam gyógynövényt. - megnéztem a sebét a szájánál. Nagyon csúnyán felszakadt. Aggódva végighúztam ujjam a sebe alatt. Elrántotta a fejét.
-Nem szükséges. - vonta össze szemöldökét.
-De én ragaszkodom hozzá. - akadékoskodtam .
Elkezdtem gyógyítani.
Honnan tudod hogy segít?- kérdezte.
-Olvastam. De ne beszélj, úgy nem fog sikerülni... Okéé. Készen vagyok. De ne beszélj egy darabig. Had hasson.
Karesz hálásan nézett rám, és megölelt. Kezét nyújtotta, és a szemembe nézett. Legjobb barátok vagyunk már mióta. Szavak nélkül is megértjük egymást.
-Persze hogy megyek sétálni.
Sétáltunk, csak séta mert nem beszélhet. Hintára mutatott. Hintáztunk. A madarak csicseregtek, sütött a nap, és én vele hintáztam. Persze nem az első alkalom volt, de ez más volt, mint a többi. Valamiért ez más volt. Karesz rám nézett.
-Mehetünk ha akarod.
Megrázta a fejét. Tehát nem ezt akarta. Hirtelen gyengéden meg fogta a kezem. Nem tudtam mire vélni, csak hintáztunk, lassan, és fogtuk egymás kezét. Puha keze volt. De nem tudom miért fogta meg a kezem. De bár nem nagyon mutattam, belül úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről. Ez most egy jel lenne? Nem néztünk egymásra, de így is megértettük egymást, általában. Legalábbis azt hiszem. Most nehéz megmondani. Minden olyan zavaros. Lehet hogy mást gondol, mint amit én gondolok hogy gondol? Mindegy, majd megbeszéljük. Vagy majd most, lehetett volna, de felállt. Felhúzott, és elengedte a kezem.
-Megyünk?- kérdezte. Óvatosan bólintottam.
-De merre?
-Amerre akarod. Ajándék.- mosolygott. Nevettem. Elővettem a gördeszkám.
-Tehát ezt akarod. Mint mindig.
Szerettem gördeszkázni. Ez volt ami összekötött Karesszel. Egészen kiskorom óta gördeszkázom. Ez volt az első és az utolsó ajándékom a bátyámtól. Ha azt lehet ajándéknak nevezni ahogy odaadta. De Karesz elfeledtetett velem mindent ami a családommal kapcsolatos. Szóval ráálltunk a deszkákra, és onnantól nincs megállás. Suhantunk, le a dombon, keresztül az utcákon, nem érdekelt ki mit gondol, mert azért megkaptuk párszor a magunkét amiért gyorsan mentünk az emberek között. De akkor csak egymásra mosolyogtunk mindig, és folytattuk. Nem érdekelt ki mit mondott. Nekünk a szabadságot jelentette, ha ráálltunk a deszkára. Boldogok voltunk, és ettől senki és semmi nem választhatott el. Egyszerűen ha ráálltunk, ugrattunk, suhantunk, olyan felemelő volt. Mintha repülnél. Csak a deszka és te. Eggyé váltok.
Karesz megelőzött, és befordult az utcán. Követtem. Átugrott egy „belépni csak illetékeseknek'' táblát és leszállt a deszkáról. Egy romosabb háznál voltunk, a város szélén. Felmásztunk a második emeletre, és kiültünk az erkélyre. Az erkély az erdőre és a rétre nézett amin virágok nőttek. A nap már majdnem lemenőben volt. Egy darabig csak ültünk.
-Lea... Emlékszel amikor talákoztunk? - kérdezte mosolyogva.
-Sose fogom elfelejteni.- nevettem el magam.
Még kisebbek voltunk. Elestem a deszkával, és Karesz segített. Akkoriban nekem ez a kis kéz nyújtás is sokat jelentett.
-Te tanítottál meg mindenre.
-És a tanítvány túlszárnyalta a tanárát.
-Azért ez túlzás.
-Nem is az.
-Na jó. Mire akarsz kilyukadni? - valami nem stimmelt. Sose viselkedett így. Valamit nagyon el akart mondani.
-Én? Semmire. - habozott.
-Aha. Persze. Ismerlek.- böktem oldalba.
-Jó na... Semmiség.
-De mondjad ha belekezdtél.
-Belekezdtél de közbeszóltál...- suttogta, de nem elég halkan ahhoz hogy ne halljam.
-Bocsi. Na mondjad. Nem fogok közbeszólni.
-Nem. Semmi. Hagyjuk. - ideges volt. Valahogy ezt az oldalát nem ismerem. Felállt, és elindult.
-Hová mész?
-Sehova. El innen. Nem szabadna itt lennünk.
-Mióta érdekel az téged hogy nem szabadna itt lennünk?
Elment. Felidegesített, pedig én basztam el. Vajon mit akart mondani? Miért ment el, ha olyan fontos a dolog? Lehet csak a megfelelő alkalomra vár...? És én elbasztam neki... Megfogtam a deszkám és lemásztam. Elindultam, de az ellenkező irányba. Szomorú voltam. Beléfojtottam a szót. Nem tudom mire akart kilyukadni, de már érdekelt. Ez egy új oldala. Eddig ezzel még nem találkoztam. Ideges volt, de valahol ott volt benne a csalódottság is. Valahol mélyen, alig lehet észrevenni.
Gyorsan deszkáztam. Bántott az egész, ami történt. Lementem a folyó partra. Egyedül akartam lenni, és ezzel nem voltam egyedül, ugyanis ott volt Gery is, ölében gitárral. Nem vágytam épp társaságra, de lehet Gery társasága jót tenne. Tisztába tenni a gondolataimat, vagy érzéseimet...
-Szia. - pillantott rám meglepetten. - Hát te?
-Magányra vágyok. Mint gondolom te is. - ültem le mellé.
-Értem. - nézett előre.
-Gitározol?
-Igen.
-Mióta? - érdeklődtem
-Amióta az eszemet tudom, csak játszok.
-Játszol valamit?
-Most?
-Ha akarod.
Elkezdett játszani. Csodálattal néztem ahogy játszik. A szám is tátva maradt. Egyszerűen bámulatos. Gery nagy tehetség. Éreztem ahogy egyre jobban felbátorodik. Hirtelen halk hangját hallottam meg. Énekelt. És nem is rosszul. Sőt, kifejezetten jól. Nem ismertem a dalt amit játszott, de tetszett. Egyre magabiztosabban énekelt. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá. A kezére ahogy játszik, lefogja az akkordokat, penget, a szájára ahogy énekel. Énekel, nekem. A szemébe ami csillogott a nap fényében, ami már majdnem lemenőben volt. Egyszerűen varázslatos volt. Lábammal a ritmusra doboltam. Még a végén is a hatása alatt voltam.
-Ez... Varázslatos volt. - szólaltam meg nagy nehezen.
-Köszi.- jött zavarba.
-Te írtad?
-Tehetséges vagy.
-Köszi.
-Több dalt is írtál?
-Aha....
-Megmutatod?- kértem, és gyermekiesen felcsillant a szemem.
-Hát jó.- nevette el magát, mire én is elnevettem magam.
És játszott egy újabb dalt. Nem tudtam nem rá figyelni. Egyszerűen az ahogy játszott, bámulatos volt. Eszméletlen! És ahogy énekelt... Tehetséges. Szóhoz sem jutok. A szeme csillogott ahogy mélyen az én szemeimbe nézett. Érdekes színe volt, zöld, de a közepén mintha sárgába menne át. Igazából el sem tudtam dönteni, hogy milyen színű volt. Zöld és sárga keveréke. Eddig fel sem figyeltem a szeme színére, de most teljesen elvesztem benne.
Már teljesen besötétedett, mire befejezte a zenélést.
-Azt hiszem nekem mennem kell.- mondta.
-Köszönöm, hogy megmutattad a zenéid.
-Semmiség. - állt fel.- Majd még találkozunk. Szia.
-Szia.
Néztem utána, ahogy megy, hátán a gitárral és nem birtam el felejteni a csodás dalokat...
