Másnap kialvatlanul keltem. Mostanában nem alszom túl jól. Sokat agyalok. Sok a változás. Tesóm, Gery, Karesz... Az első kettő hirtelen belefurakodott az életembe, és nem tudom mit várnak, vagy miért teszik. Gery csak megjelent és felforgatott mindent. Minden simán menne, ha nem lenne. Összezavar az érzésekkel. Az utóbbi... meg csak mégjobban összezavar velük. Karesz, nem tudom mit vár. Félek hogy csak túlgondolom az egészet, és elvesztem. Nem akarom elveszteni. Nekem csak ő van. Ő a mindenem.
- Jó reggelt. – ehhez még hozzá kell szoknom.
- Jó reggelt.
- Reggelit?
- Van?- kérdeztem furán.
- Van. – válaszolta összevont szemöldökkel.
Leültem enni. Nem hagyom hogy megnyíljak előtte. Most nem. Nem mesélek semmit!
- Mikor kezdődik a suli?
- Nem sokára.
- Ne késs el.
- Ha nem tartanak fel, akkor nem fogok. – láttam, hogy erre erősen ökölbe szorította a kezét.
- Nem akarlak feltartani. Ha gondolod elviheted magaddal a kaját.
- Köszi... Nem kell. – válaszoltam, és felálltam az asztaltól.
- Csak ne legyél éhes. – a hangjában is érezni lehetett hogy ideges, és legszívesebben felpofozna. A ökölbe szoritott keze egyre jobban remegett, de azért egy erőltetett mosolyt villantott felém.
- Nem leszek. Nincs szüksége sok ételre a szervezetemnek. – mondtam, majd kisétáltam az ajtón.
Ahogy megláttam a sarkon Kareszt, oda futottam hozzá.
- Szia.- köszöntött óriási, mosollyal, őszintén.
- Szia. Képzeld el mi történt! – kezdtem bele a mesélésbe, miközben elindultunk le a lejtőn. – A bátyám beszélt velem. Normálisan, és érdeklődött, és csinált reggelit.
- Igaze. Meg tud ő is változni.
- Ezzel azért nem tett jóvá semmit. A múlt ott marad.
- De javult.
Lehet... De attól még ennek a kedveskedésnek is egyszer vége lesz. Ma is, nagyon ideges volt. De leplezte. Elképzelésem szerint már az ötödik csikket szívja ma
- Nem akarta hogy így lásd.
- Pedig láttam már. – néztem rá hitetlenkedve.
- Tudod hogy értem. El akarja hitetni hogy megváltozott teljesen, de ez egy hosszú folyamat. És még sokat kell tanulnia. Neked is meg neki is. De már elindultatok egy úton. Ami nagyon jó.
- Hosszu lesz... Hogy megbízzak benne... Bár tegnap ügyesen kiszedte belőlem az információkat.
- Tehát megnyíltál?- kérdezte érdeklődve.
- Kiszedte belőlem. – tiltakoztam.
- Akárhogy is nevezed, önként meséltél.
- Igen... nem értem hogyan...
- Nem tudom hogyan, de örülök. – karolt át a vállamnál.
- Legalább te örülsz.
- Te nem?
- Nem tudom... Fura ez így... Egyszerre.
- Elhiszem. – húzott közelebb magához. – de együtt megoldjuk.
