- Nekem szerintem mennem kell. - mondta Karesz pár óra múlva.
- Rendben... - Szomorú voltam, hogy el megy. Szerettem volna még vele beszélni. Annyira jól elbeszélgettünk.
Mihez fogok én ezután magammal kezdeni?
Felálltunk és felöltöztünk. Nem vittük túlzásba. Pulcsi és vékony kabát. Karesznek siltes sapka volt a fején, és kapucni. Nekem elég volt a kapucni is, amíg a fejemre nem húzta Karesz a sapkát úgy, hogy ne is lássak. Elnevettem magam, és felhúztam a sapkát normálisan is. Engedtem neki, és magamon hagytam. Kedves hogy így törődik velem. Kint eléggé fújt a szél, és így legalább nem fázott a fülem.
Elindultunk lefelé az utcán. Nem beszélgettünk, csak figyeltük a sárga leveleket a lábunk alatt. Nem akartam felhozni semmit. Csak gondolkoztam. Pedig akartam volna vele beszélgetni, de nem így. Ne így, hogy épp haza kísérem. Így hát csak ballagtunk az őszi utcákon. Már sötétedett amire odaértünk. Az ablakból fény szűrődött ki.
- Ki van bent? - kérdeztem. Sosem beszélt arról hogy kivel élt volna. A szüleivel nem, ebben biztos voltam.
- Nagymamám. Biztos vár már.
- Vele élsz?- kérdeztem érdeklődve. -Igen, és nagyapámmal?
- A szüleid?
-Elmentek. Kint élnek külföldön.
- Ohh. Sajnálom.
- Ők neveltek fel. Nekik köszönhetek mindent. - mosolygott. - De menj, nehogy megfázz.
- Köszi.-szorosan megöleltem.
- Szia.
- Szia.
Elindultam. Karesz a nagyszüleivel él. Eddig sosem mondta. Nem értem miért. Igazán elmondhatta volna. Nem baj. Ezért nem haragszom rá. Csak csalódott vagyok. Úgy gondoltam, hogy vagyunk annyira szoros kapcsolatban, hogy megossza velem. De boldognak tűnik. Úgy látszik nagyon szeretik őt a nagyszülei. Ennek örülök. Feltűnt, hogy mostanában annyit törődik velem. Ez jól esik. Ezek az apróságok, mint a sapka, vagy a kosárlabda, meg dobogtatják a szívem. És jó volt beszélgetni Karesszal. Nem éreztem magam egyedül. Vele sosem tudom egyedül érezni magam. Mindig felvidít, és megnevettet. Mindig vigyáz rám, támogat és itt van mellettem. Csak nem rég jutott el az agyamig, hogy mennyire figyelmes. Pedig, mindig is az volt. Legelőször, amikor találkoztunk, felsegített és segített nekem a deszkázásban. És ezután bármikor bántott valaki, vagy valami, mindig meghallgatott, segített. Iskolába felidegesített egy tanár, vagy valaki beszólt az osztályban, ő ott volt, megvigasztalt. Ha pedig akkor tette meg ezt valaki, amikor ő is ott volt, akkor visszaszólt, és kiállt mellettem. De most már nem csak ez, hanem az apróságokból is van sok és ez nekem sokat jelent. Még senki nem figyelt arra, hogy van-e rajtam sapka, ezért különleges ez számomra.
A levelek lehullanak a fáról. Elszáradnak és ropognak a cipőm alatt, vörös, sárga, narancssárga, barna és zöld. Hirtelen más cipője alatt is hallom a leveleket. Jön velem szembe.
- Szia. - köszönt mosolygósan Gery.
- Szia. Hát te?
- Én... Éppen erre jártam. Van kedved meginni valamit?
- Most? -kérdeztem meglepetten. Elég késő van ehhez. Mondjuk annyira talán mégse...
- Miért ne?
- Végülis, mehet.
- Hova menjünk?
- Nem tudom, nem ismerek ilyen helyeket.
- Nem baj. - legyintett mosolyogva, miközben elindult egy irányba.
- És akkor bent fogunk ülni, és inni valamit?
- Igen, konkrétan ez lesz. Baj?
- Lehetne kint ülni, esetleg? Nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen helyeken.
- Ilyen hidegben? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Igazad van... Én csak...
- Megoldjuk. - mosolygott.
- Rendben. Csak az emberek...
- Nem tudod hogy viselkedj, mert rosszul érzed magad közöttük? Félsz hogy valamit elrontasz, és csak szorongsz a helyzetbe?
- Körülbelül. Nem ismerem az illemet, etikettet... - és az embereket sem szívlelem...
- Nem baj. Megtanítom neked. Nekem nagyon megtanították mikor kicsi voltam.
- Nem látszik. - jegyeztem meg gunyosan. Ezen felnevetett.
Kiértünk a város szélére, ahol egy kis panzió szerű épület volt, egy bárral.
- Hát itt vagyunk.
- Ez az? - kérdeztem elképedve. - Nagyon puccos helynek tűnik.
- Pedig nem az.
- Ha te mondod... - sosem voltam még ilyen helyen. Van egy elképzelésem az ilyen helyekről, és a viselkedésről is, de csak az alapokról.
