My lover (minsung ff.) BEFEJEZETT

10

Minho édes hangjára keltem fel.

-Jiji, édesem, kelj fel!- cirógatta arcom, amire egy nyöszörgés volt a válasz- Szerelmem, ha nem kelsz fel itt hagylak!- hirtelen kinyitottam szemeim, és Minho arcával találtam szembe magam.

-Felkeltem, ezért nem hagyhatsz itt!- mosolyodtam el álmosan.

-Nem is hagynálak, soha!- kuncogott, és nyomott ajkaimra egy puszit, amitől éberebb lettem.

-Kérek még!- csücsörítettem, és adott még egyet.

-Megjöttünk!- hallottam édesanyám hangját a földszintről.

Pánikolva néztem rá Minhora, akinek ugyanez volt a reakciója. Ezt felváltotta a nyugodtság, mielőtt megszólalt volna.

-Nyugodj meg kincsem, semmi baj!- simogatta puha kezeivel arcomat- Egyszer úgy is be kell mutass nekik, és minél előbb annál jobb.- ült fel az ágyban, én pedig utánoztam tettét- Gyere akkor.

Kimászott az ágyból, és az ajtó előtt megvárt engem. Mikor odaértem megkocogtattam a vállát, mire hátrafordult. Egy szoros ölelésbe vontam, amit viszonzott. Elengedtük egymást, adtam arcára egy puszit.

-Nem is félsz?- kérdeztem, mikor indultunk le a szüleimhez.

-De igen, kurvára.

Beléptünk a konyhába kézen fogva, és két meglepődött arcot láttunk. Anyának az evőeszköze, apának az újságja esett ki a kezéből. Felpattantak a székről, és egy szoros ölelésbe vontak mindkettőnket. Elengedtek, és édesanyám könnyektől csillogó szemekkel nézett minket. Édesapámon egy büszke mosolyt véltem felfedezni.

-Jisung! Ezt el sem hiszem, végre! Hogy hívnak kedvesem?- kérdezte anyám.

-Lee Minhonak hívnak.- hajolt meg illedelmesen- Gondolom önök Jisung szülei.

-Jaj, nem kell itt magázni! Szólíts Doohenak, és tegeződjünk, rendben?

-Oké.- bólintott.

-Engem hívj csak Donghonak. Nektek nem kellene valamit elmondanotok?- kért számon édesapám.

-De igen. Anya, apa, ő a barátom, Minho.

-Áldásunkat adjuk rátok! Ugye, Dongho?- bökte meg apám oldalát, amire elejtettünk egy halk nevetést.

-Igen-igen. Sok boldogságot, és üdv a családban!

Családi ölelésbe vont minket. Szörnyen hálás voltam, hogy elfogadták Minhot. Az előző barátomat nem kedvelték, de ma már ha visszagondolok, meg tudom érteni miért.

-Minho itt aludhat?- kérdeztem reménykedve, hogy megengedik.

-Hát persze! Addig marad, ameddig akar! Éhesek vagytok? Csináljak valamit?- ment volna el, de megállítottam.

-Én nem vagyok az. Te az vagy?- néztem rá barátomra, aki nemlegesen megrázta a fejét- Ő sem az, úgyhogy ne fáradj. Pihenjetek, mi fel találjuk magunkat ha kell.

-Rendben kicsim, menjetek fel akkor a szobádba.

Megindultunk felfelé, de apa még utánunk kiabált valamit.

-Csak óvatosan és védekezzetek!

Mikor visszaértünk, befeküdtünk az ágyba, átölelt izmos karjaival, én meg amennyire tudtam, belebújtam. Pár percig csendben voltunk, de nem volt az a kínos, hanem sokkal inkább élveztük egymás jelenlétét. Ezt a nyugodt pillanatot én törtem meg.

-Tudod hogy miért szeretek annyira a karjaidban lenni?- nemlegesen rázta a fejét, én pedig folytattam- Biztonságban érzem magam. Azt érzem, hogy senki nem bánthat, és minden rossz dolog megszűnik. Akkor az ebédlőben is ez volt. Hamarabb megnyugodtam, mint általában, mert olyankor kell vagy fél óra.