A melegséged a hidegem ellen || BangChan FF

8.

A városban járkálás igen csak elhúzódott. Már ütötte az óra az éjfélt amikor Lix Hyunjin vállára dölve majdnem bealudt.

– Lixie... Hahó! - nézett Lixre Hyunjin aki a vállára dölve félálomban volt.

Hyunjin-nak nem tudtam mi lehet a fejében, de valami volt a szemébe amivel Lixre nézett. Elmosolyodtam. Az ők barátságukat mindig is különlegesnek tartottam.

– Szerintem mi haza megyünk Lix-el... - figyelte még mindig a vállán pihenő szőke hajú fiút.

– Én is jöhetek? Nem akarok megzavarni semmit, csak én is elálmosoldtam - szóltam egy fáradt mosollyal.

– Tőllem jöhetsz. Úgy is csak Chan-t ismered igazán. Velünk is megbarátkozhatnál! Szimpi vagy! Mi is lehetnénk barátok! - egyezett bele Hyunjin és a vállán fekvő  Lixre nézett aki csak bólintott egyet.

Chan egy kicsit furán bámult rám, de természetesen beadta a derekát. Gondolom nincs ellenvetése ha nem csak vele barátkozom.

Hyunjin kicsit letollta lixet a válláról majd felkapta a hátára (a legnagyobb csodálkozásomra) és így kezdtek visszamenni.

Mostmár egy kicsit szégyellem magam, hogy velük jöttem és elrontottam azt a kicsi időt amit együt tölthetnek, de azért még így is próbáltam lemaradni, hogy megélhessék pillanataikat, mint a BL(k)-ben.

Olyan édesek voltak. Ahogy Hyunjin vállán Lix kényelmesen már majdnem alszik, de fejük egymás felé van fordulva és beszélnek. És nevetnek. És nagyon egyedül érzem magam. Egyedül ebben a nagy világban, mint a legtöbb stay.

Hirtelen ötlet a fejemben. Nem figyelnek. Elkanyarodok. Nem tudom hova megyek. Nem vagyok álmos. Nem lehetek én AZ. AZ akinek megadatik ez az esély. Át akarom adni akárkinek ezt a boldogságot. Aki már évek óta küzd egy szaros Stray Kids koncert jegyért én pedig csak így beléphetek egy vagy több idol életébe. Nem. Ez nem lehet ilyen egyszerű.

Egy mellékutszából lassan kiértem. Feketeséget láttam ami így este nem is lenne fura, de mivel mindenhol lámpák világítanak az utszákra ezt egy kicsit furcsáltam. Alig járt ott 1-2 lélek csak egy pár járt arra beszélgetve, és egy férfi ordibált a telefonjába valamit Koreaiul, de a Shibai szót még én is értettem, amire elmosolyodtam.

A feketeségről kiderült, hogy tenger volt. Közelebb érve már látszottak a csillogássok itt-ott amit a hold fénye m vetett rá. Volt egy palló szerü valami ami mellett halászhajók húzódtak, különféle mintákkal. Nem akartam hülyeséget csinálni, de azért megfordult a fejemben, hogy milyen menő lenne itt meghalni, megfulladni.

Végül az egyszerü üldögélésnél maradtam. Két tenyeremet hátráb helyeztem el, hogy medtudjam tartani magam és onnan figyeljem a holdat.

Majdnem teli hold.

Még az az egy nap kell és teljes lesz. De aztán megint elkezd eltünni. Darabjaira hullik és csak fogy és fogy. Aztán egy kis idő után annyira lelkesen kezdi újra és kitudja mióta megy tönkre és javul meg szó nélkül. Ez a külömbség közte és az emberek között.

Az emberek könnyedén szétesnek, de az összerakásuk nem olyan könnyű. Mindig maradnak Junak és vágások ha egy széttőrt poharat összepróbálsz ragasztani. Már sosem lesz olyan mint előtte.

A hold mindig is erős volt. Nem is tudom, hogy hogy nem ő az emberek útmutatója? Mert csak egy nagyobb csillag és nem él? Mert viccet csinálnak belőle és azt mondják, hogy óriás sajt? Ez nem fair. Neki is kellene szeretet mint mindenkinek.

Talán csak a hideg csípi az arcom, talán könnyek jutnak ki a szemből. Nem tudnám megállapítani. Csak azt tudom, hogy akkor ott csodálattal bámultam az égtestet ami a sötét estében is megsegíti az embereket, akik nem is foglalkoznak vele, mert már megszokták. Megszokták, hogy ez a természetes, de el sem tudják képzelni milyen lenne nélküle. Fény nélkül a világ. Sőt. Akkor nem is létezne a Földon emberiség.

Leveszem a cipőmet és zoknimat, hogy a nagy feketeségbe lógathassam a lábam. Ahogy csupasz lábfejem a jéghideg víz peremére ér reflexszerüen visszahúzódik. Semelyik sejtem nem kivánja a hideg vízet, de az agyam nyer aki nem hagyja, hogy holmi emberi gyengeség miatt elvegye tőllem ezt a gyönyörű lehetőséget.

A lábam lassan visszatér a víz pereméhez és a multkoriból tanulva, most gyorsan, rezzenéstelen arccal hatolok be a fekete mindenségbe és fázok. Fázik a lábam, de nem hagyom magam. Bennébb és bennéb haladnak a lábaim, talajt nem érve. Félelem mentesen lógatom a tengerbe a lábam és csak az a felem látszik ki amin éppen űlök vagyis a felsőrészem.

Farkasszemet nézek önmagammal és igazán megrémülök. A víz tükrözi a hasonmásam, de sehogy sem tetszik ez nekem. A hasonmásam külsőre tényleg olyan mint én, de az arcán mély megbánás űl. Vajon csak szimplán ez lennék én?

A gondolataim cikáznak. Ki kell törölni ezt az emberiségből. Nem lenne szabad itt mocskosítania a Földet egy ilyen mély gondolkodású embernek.

Kiakarok szállni a vízből, de a lábam már megszokta és kellemesen hidegnek érezte a vízet.

Vajon ilyen nyugtató lenne, ha az egész testemet betemették ez a végtelen tenger?

Nem tudtam a választ.

A kezeim a palló szélét markolják.

Meg tudom tenni... megteszem...

Viszont a lendület elmaradt. A tervek meghíjusulnak. A csendes északám hirtelen zürzavaros lesz, amikor egy kéz fogja meg a csuklóm.

– Ne tedd. Megbánnád. - szólt egy alak akit a sötétségben nem tudtam megállapítani, hogy ki is pontosan, de még a hangja is új volt számomra.

– Ki vagy te?

ByChannies_Rooms

Ez a rész elég depisre sikeredett... Na de vajon ki az az alak?🤔
A továbbiakban kiderül! 😘
Addig is sziasztok! ❤🧡💛💚💙💜

2023.November.23