Karácsony Mátraszentalmán

2. Fejezet

Dénes a szemét dörzsölve csoszogott le a földszintre, hogy egy kannányi koffeint töltsön a félig még alvó szervezetébe.

– Jó reggelt! – köszönt rá Betti az étkezőasztaltól.

Dénes megtorpant, és már majdnem megkérdezte, hogy mit keres már megint náluk, amikor eszébe jutott, hogy az anyja kommunát csinált a házukból, aztán visszajöttek az előző este emlékei is.

A két család együtt vacsorázott, ami alatt Dénes végig azon imádkozott, hogy senki ne kérdezzen rá, milyen az élet Stuttgartban. Szerencsére a beszélgetés nagy részét a házfelújítás kálváriája tette ki. Roland apja, Jóska részletes beszámolót tartott, hogy hogyan fedezték fel az elöregedett villanyvezetékeket, az elrohadt gerendákat, és döntöttek úgy, hogy akkor már az egész tetőt lecserélik. Néha Klári, a felesége közbeékelt egy-egy sopánkodó megjegyzést a zajjal, kosszal és rengeteg teendővel kapcsolatban. Dénes azt is megtudta, hogy az eredeti tervek szerint a felső emeleten két különálló lakást akartak kialakítani. Egyet Rolandnak, egyet pedig Bettinek, aki nemrég költözött haza. Hogy a lány miért döntött így, az nem derült ki, mert gyorsan elterelte magáról a szót a család birtokában lévő almaültetvényre és az almatermesztésre. Így aztán Dénesnek az idei almatermés minőségéről és mennyiségéről is lettek ismeretei. Ezt a részt kimondottan élvezte, amikor a hazai és nemzetközi piacról, az import-export lehetőségekről beszélgettek, még úgy is, hogy Roland minden egyes kérdése szívritmus-problémákat okozott nála. Már majdnem teljesen felengedett, és arra gondolt, hogy nem is annyira vészes ez a vacsora, amikor ledobták a bombát.

– Éva mesélte, hogy külföldön dolgozol – mondta Klári, mire az összes szempár rászegeződött.

– Valahol Németországban, ugye? – kérdezte Betti.

– Stuttgartban – válaszolta Éva. – Már négy éve kint él.

– Négy éve? – hüledezett Klári. – Nincs honvágyad? Nem hiányzik a jó öreg Mátra?

– Biztos van honvágya – szólt közbe Jóska is –, de meg lehet érteni. Annak az országnak sokkal jobb a gazdasági helyzete, a fizetésekről ne is beszéljünk.

Dénes igyekezett mindenre válaszolni, és ugyanazokat mondani, mint általában, de a hazugságok marták a torkát. Amikor már végképp nem bírta tovább, bedobta a "jobb vásárlási lehetőségek" témát, megjegyezte, hogy Lucának könnyebben tudja beszerezni a K-pop-os cuccokat, és szerencsére a húga egyből lecsapott a kínálkozó lehetőségre, hogy a kedvenc együtteseiről beszéljen.

Már elmúlt este tizenegy, amikor asztalt bontottak. Dénesnek már zsongott a feje, sötétre és csöndre vágyott, és arra, hogy bebugyolálja magát egy puha takaróba, de mielőtt magára zárhatta volna a szobája ajtaját, Marci félrehívta.

– Kovácsyék fizetnek az ittlakásért – mondta Marci fojtott hangon. Dénes összeráncolta a homlokát. – Ők fizetik a kislakás összes számláját, a háznál a felét. Hetente egyszer bevásárolnak. Írtunk szerződést, hogy február végéig maradhatnak. Ha addig sem készül el a házuk, akkor újratárgyaljuk a dolgot.

Dénes felhorkant. Hát persze, hogy született erről egy megállapodás. Marci ügyvéd volt, csak a leírt szóban hitt. Talán ezért sem tartotta meg a tizenkét évesen tett ígéretét, hogy mindig Dénes mellett lesz és bármikor számíthat rá. Arról nem írtak papírt, és nem jegyezte ellen sem ügyvéd, sem közjegyző.

– Értem – bólintott Dénes. – De miért is kell nekem ezt tudnom?

– Azért, hogy ne utáld őket.

– Nem utálok én senkit!

– Akkor ezt majd mondd az arcodnak is. Úgy néztél szerencsétlen Rolira, mintha a világ összes rossz dolgáért ő lenne a felelős. Egyáltalán mi bajod van vele? Tök normális srác.